Kínos történet. Hosszú a listája azoknak, akiknek kínos lehet, hogy egy Bradley Manning nevű 23 éves, unatkozó katonai hírszerzési hacker szabadidejében belenyúlhat a Pentagon archívumába, és egyszerű, felelőtlen hazafiatlanságból lenyúl onnan úgy negyedmillió külügyi/diplomáciai iratot, köztük többezer titkos ügykezelésűt. A legkínosabb, hogy egy nettó Amerika-ellenes szervezet ilyen áron is népszerű hős lehet a balos online gerillák egy részénél, főleg azoknál, akik nem gondolkoznak. A világ többi része szörnyülködik és kárörvend, a washingtoni diplomácia meg magyarázkodik és tüzet olt, elvégre a legutóbbi WikiLeaks-kiszivárogtatásokhoz hasonlóan ismét nagy a kár, és megint emberi életeket kell menteni.

Julien Assage, az "alapító"

Forrás:AP

A WikiLeaks-iratok tényfeltárást, nyilvánosságot és sok minden mást félreértő közreadói ezt az árat természetesen nem hajlandók és nem is tudnák megfizetni. Fizessen Amerika a sok bűnéért – hallhatjuk talán a szervezet stockholmi bunkerjának mélyén, ahol a szerverek csak úgy ontják a beavatott, sem a népszerűtlen háborúkat, sem a bizalmon és hitelességen alapuló diplomáciát nem tisztelő médiák számára) az amerikai diplomácia háttéranyagait, követségi sürgönyeit, konkrét államtitkokat és bornírt közhelyeket. (A CNN és a The Wall Street Journal nem kért a kétes dicsőségből.)  Öt hónappal ezelőtt valami  hasonlóra vetemedett ez a cyberkalóz csoport, akkor sem érdekelte őket különösebben, hogy Afganisztánban hány, az amerikaiakkal együttműködő ember életét teszik kockára.

Beszéljünk nyíltan: ismét hazaárulás történt, márpedig erre minden országban megvannak a megfelelő szankciók. Charles Krauthammer teljesen jogosan írta: „ez szabotázs.” Hogy bírósági eljárás nélkül az ilyesmi megúszható legyen, az teljes nonszensz. Nem a WikiLeaks-szel, hanem annak áldozataival illene szolidaritást vállalni, ha már.

A dokumentumok felfedték azt a hihetetlen „titkot”, hogy az utolsó megmaradt szuperhatalom diplomáciája végzi a dolgát, infókat gyűjt és jelenti, amit kell. Eddig talán „csak” az amerikai vezetéssel normális, kommunikatív viszonyban álló politikusok, diplomaták voltak veszélyben, hiszen nem mindegy, hogy mondjuk, kabuli vagy a rijádi fogadásokon kik miket mondanak kikről az amerikai követség embereinek. Mindenki tudja persze, hogy Karzai és környezete korrupt, de az afgán informátoroknak mostantól jó, ha van életbiztosításuk. Veszélyben lehet még a líbiai nemzetvezető sok millió ember által Google-ozott „szőke nagymellű” ukrán ápolónője is, hiszen a média megkereste és megtalálta az asszonyt, aki határozottan cáfolta, hogy a nemzetvezető szeretője lenne. Márpedig jól emlékszünk, hogyan bánt Kadhafi korábban a bolgár ápolónőkkel: megkínoztatta és perbe fogta őket.

Ezzel együtt, hétfőig inkább röhejesnek tűnt az egész, a minősített adatokat megőrizni képtelen amerikai diplomáciától a leleplezett Nagy Titkokig, olyan információkig, amelyeket nagyrészt eddig is tudni lehetett. „Csak az lepődhet meg azon, hogy Izraelt és Szaúd-Arábiát nagyon aggasztja az iráni nukleáris program, aki az elmúlt években a Holdon élt” – írja például Max Boot találóan a Commentary-ban. Hillary Clinton arra kérte az amerikai diplomatákat, hogy kémkedjenek az ENSZ-ben? Hát, ismerve a világszervezet működését, hülye lett volna, ha nem teszi.

A legröhejesebb persze a titkos adatok Robin Hood-jának szerepében tetszelgő, az üldözötti mártírstátust eljátszó Julian Assange, akit valószínűleg nem a megfelelő okokból köröztek és tartóztattak le végül.

Hétfő óta azonban sok mindent világosabban látunk: a WikiLeaks közzétette azoknak az amerikai ipari és infrastrukturális létesítményeknek a titkos listáját, amelyeket Washington különösen védendőnek tart terrorista támadásoktól, a külügy szerint elvesztésük „jelentősen befolyásolná az ország biztonságát.”

Hát, legkésőbb ezzel a húzással lelepleződött Assange-ék motivációja: Amerikának ártani, függetlenül attól, jobb- vagy baloldali adminisztráció kormányoz-e. Aki a nyilvánosság piacára dobja saját vagy mások hazájának létbiztonságát, olyan információkat, amelyek kizárólag a hazája és az egész szabad világ elpusztításában érdekelt terrorszervezetek számára bírnak jelentőséggel, az nemcsak áruló, de önmagának is hazudik, azt hiszi, van olyan titkos adat, amit ezen az áron is napvilágra kell hozni. Nos, nincsen.

Magára valamit is adó újságíró nem közli, hanem undorral dobja vissza a másoktól célzatosan kapott, „szemétdombon talált” dossziékat, a kontextus nélküli, de nagyon is tudatosan szelektált befeketítő iratokat. Hiszen tudja – ahogy Andrew C. McCarthy is utal rá a National Review Online-on –, hogy az igazság nem odaát, egy tényektől és moráltól független légüres térben van, hanem nagyon is „ideát”. Az objektív valóság megismerhető, feldolgozható, morálisan megítélhető, ha van újságíró, aki ebben kételkedik, akkor én a pályaváltást tanácsolnám. Én legalábbis nem tartok igényt ily módon és ilyen ideológiával ellopott információkra. Jogom van bizonyos infókat nem tudni, nem gondolom, hogy jogot formálhatok olyan „tudásra”, amelynek súlyos, megfizethetetlen ára van: katonák és diplomaták, politikusok élete, terroristák helyzeti előnyhöz juttatása.

A WikiLeaks nincs egyedül azzal a hozzáállásával, hogy Amerika valami bűnös nemzet, amelynek külpolitikáját, diplomáciáját, katonai fellépését folyamatosan nyomon kell követni. Az Amnesty International (AI), a Human Rights Watch (HRW) és számos más neves civil, zöld, emberi jogi és feminista szervezet nettó Amerika-ellenességből és antikapitalizmusból hosszú évek óta aránytalan súllyal fókuszál az Egyesült Államokra, minden emberi jogi ballépését többszörösére nagyítva, alig-alig figyelve mondjuk a szudáni rabszolgaságra, a muszlim államok keresztényüldözésére, a kínai, kubai kommunista rezsimre, az észak-koreai lágerekre.

Nincs ez így jól, és ez mindannyiunk, a teljes médiaszakma felelőssége.