Az Európai Bizottság nincs meggyőződve arról, hogy a hamarosan bejelentendő Növekedési és Stabilitási Program intézkedései fenntarthatóvá tennék a költségvetést. Attól tart, hogy a hiány újratermelődik. De más szakértők szerint is túlzott optimizmus abban bízni, hogy a magyar gazdaság növekedése hamarosan 5 százalék fölé emelkedik. A kívánatos növekedést a kormány két pillérre építi: az uniós források allokációjára alapozott Új Széchenyi Tervre (ÚSZT) és a nemzetközi nagyvállalatok termőre forduló óriásberuházásaira.

Mivel mindkét pillért ingoványos talajra cövekelték le, a növekedés és az általa indukált adóbevételi többlet várható mértéke bizonytalan. Egyáltalán nem bizonyított, hogy a vissza nem térítendő támogatások osztogatására alapozott gazdaságfejlesztés gyorsítani fogja a növekedést. Intő jel, hogy az előző kormányok az ÚSZT keretét jóval meghaladó mennyiségű közpénzt pumpáltak a gazdaságba, ám ez semmilyen növekedést sem generált.

Ha lesz is érdemleges növekedés, annak forrásául jórészt a nemzetközi vállalatok exportja szolgál majd. De az adókedvezményekkel idecsalogatott, magas termelékenységű multinacionális cégek által előállított jövedelemből kevés adó folyik be a költségvetésbe. Adóbevételi többletük jóval el fog maradni a GDP növekedési ütemétől. Minél termelékenyebb egy vállalkozás, az általa előállított GDP-nek annál kisebb az adótartalma. Magyarországon az Audi Hungária az egyik leghatékonyabb cég.

A luxusautókat gyártó vállalatok további sajátossága, hogy az áfát és az osztalékadót nem a magyar büdzsébe kell befizetniük,  és ha magyar beszállítót alkalmaznak, akkor ráadásul nettó áfa-visszaigénylő pozícióba kerülhetnek. Az adóbevételi többlettel kapcsolatos, megengedhetetlenül nagy kockázatok miatt egyáltalán nem kizárható, hogy az Európai Bizottság példát fog statuálni és a legrégebben túlzott deficiteljárás alatt álló Magyarországot, ha nem ért a szóból, megregulázza: részben vagy egészben felfüggeszti számára a kohéziós alap kifizetéseit. Azt a forrást, amelyre a növekedésben fő szerepre hivatott ÚSZT-t alapozták!

Ha ez bekövetkezik, arra nehéz lesz mentséget találni. A csapdahelyzetből azonban egy huszárvágással ki lehetne mászni. Arra hivatkozva, hogy az előző kormányok alatt (miközben már elkezdődött a túlzott deficiteljárás) az állam annyi adósságot halmozott fel, hogy a törlesztés terhei mára megroggyantották az országot, csak pótlólagos forrásoknak, mint pl. a magán-nyugdíjpénztárak tőkéjének a bevonásával lehet a deficitkritériumot teljesíteni, kérni lehetne azt, hogy a nekünk megítélt uniós forrásokat közvetlenül adósságszolgálatra használhassuk fel. Ezáltal képesek lennénk tartani a megkövetelt deficitcélt.

A kérést azzal az érveléssel lehetne nyomatékosítani, hogy ezeknek a pénzeknek a forrása valójában nem más, mint a Magyarországon működő nemzetközi vállalatok által megtermelt GDP-ből a nettó befizető országok büdzséjébe befolyó áfa és osztalékadó. A luxusautókat zömmel ezekben a gazdag országokban vásárolják és az osztalékadót megfizető természetes tulajdonosok is túlnyomórészt itt élnek.

Ezek a pénzek hiányoznak a magyar költségvetésből. Az Európai Bizottság, első meglepetéséből ocsúdva, hamar meg fogja érteni, hogy ennek a kérésnek a teljesítése nem csak Magyarországnak, de az egész uniónak is alapvető érdeke, sőt, alapját képezheti a közösség versenyképességének romlásáért nagymértékben felelős pazarló uniós redisztribúció elkerülhetetlen reformjának is.

Ügyes diplomáciai manőverekkel biztosan meg lehet menteni a Magyarországot megillető uniós forrásokat, de ehhez be kell áldozni a csodafegyvernek vélt ÚSZT-t.  Ezzel azonban egy csapásra két legyet lehetne ütni. El lehetne zárni egyfelől végre az egyik csapot, amelyik az adósságspirált okozó hipokrita parazita mentalitást táplálja. Másfelől pedig az adósság gyors törlesztésével lehetőség nyílna a fenntartható növekedési pályára való átállásra.

A képmutató élősdiség lényege az, hogy csábítóbb közpénzekből megélni, mint piaci teljesítményből. A vissza nem térítendő támogatások táptalajul szolgálnak ennek a mentalitásnak a virulásához: az osztogatásukra alapozott gazdaságfejlesztési programok időtől, tértől és pártoktól független közös sajátossága az, hogy előbb vagy utóbb törvényszerűen a „mi kutyánk kölykei” fognak így vagy úgy előnyben részesülni.

Nem a piaci verseny, a hatékonyság, hanem a hatalmi beágyazottság szempontja irányítják a tőkeallokációt. A közpénzekért folyó küzdelem – piaci koordináció hiányában – törvényszerűen olyan túl-kapacitásokat hoz létre, amelyeknek fenntartása folyamatosan további adóforintokat emészt fel, pótlólagos forrásokat biztosítva a hipokrita parazitizmus számára. A támogatások osztogatására alapozott programok gyakran torkollanak pénzpocsékolásba.

A hatalmas mennyiségű közpénzt felemésztő panel-felújítási program pl. nemzetgazdasági szinten több kárt okoz, mint hasznot. Az alkalmazott szigetelési technika a rezsiköltségekben alig eredményez megtakarítást, szellőzés hiányában a falak bepenészednek, a tűzveszélyesség pedig fokozódik.

Nem a technológiákat gyártók versenyeznek, hogy megbízáshoz juthassanak, hanem az ingatlantulajdonosok, hogy támogatást kaphassanak. A támogatáshoz pedig sokszor kapcsoltan jár a kivitelező és a technológia is. Pedig a panelépületek (sőt, más ingatlanok) energia-hatékony felújítása a magyar gazdaság húzóágazata lehetne. De pont a támogatási rendszer akadályozza meg, hogy az lehessen. Léteznek már olyan technológiák, amelyek eredményeként az energiaköltségeknek akár nyolcvan százalékát is meg lehet takarítani. (Solanova-ház)

Az ingatlantulajdonosok érdekeltek lesznek abban, hogy a megtakarítás egy részének terhére hosszú futamidejű, alacsony kamatozású hiteleket vegyenek fel és ne támogatásért folyamodjanak. A bankok egy új és biztonságos hitel-terméket fejleszthetnek ki, végre újra hitelezhetnek. Az ingatlantulajdonosok (és a bank) legfőbb érdeke az lesz, hogy a legjobb áron a leghatékonyabban felújító kivitelezőt válasszák ki. A kivitelezők pedig kemény versenyre szorítják a technológiai beszállítókat, akik rákényszerülnek arra, hogy folyamatos innovációval újabb és újabb piacképes megoldásokkal álljanak elő.

Az államnak a kutatás-fejlesztés menedzselésében, a megoldások versenyeztetésében, felújítási sztenderdek felállításában és az energia-megtakarítás monitorozásában lehet komoly szerepe. Így áll helyre az egészséges értéklánc, amelynek eredményeként érezhetően nő a GDP, számtalan új munkahely teremtődik, az építőipar végre stabil és rendezett finanszírozású környezetben fejlődhet, miközben a lakossági energiafogyasztás mennyisége és szerkezete is kedvezően alakul.

Az ÚSZT beáldozásával a kkv-szektort semmilyen kár nem éri, mivel nem vissza nem térítendő támogatások osztogatására van szüksége, hanem megfizethető adókra, alacsony kamatokra és csökkenő inflációra. Egy olyan stabil és kiszámítható környezetre, amely elősegíti a fenntartható növekedés beindulását.  Ezt nagyon nagy hatékonysággal és biztonsággal szolgálná, ha az uniós forrásokat egy összegben lehetne az államadósság törlesztésére fordítani a pazarló, hasznosságában megkérdőjelezhető pályázati allokáció helyett, amelynek kockázatossága ráadásul még ezeknek az uniós pénzeknek a hozzáférését is veszélyezteti.  A magyar kormány eltökélt az adósság csökkentésében, ez volt a magán-nyugdíjpénztárak államosításának fő indoka.

Ha ehhez még társulhatna évi legalább ezer milliárd forintnyi, az Európai Bizottság által erre a célra felhasználni engedélyezett forrás, akkor már akár két éven belül jelentősen csökkennének a kamatkiadások. A rapid módon mérséklődő államadósság után egyre kevesebb kamatot kellene fizetni, amit felgyorsítana az, hogy folyamatosan esne a növekedés forrásait elszívó kockázati kamatfelár is, amely főleg éppen a túlzott eladósodottság miatt olyan magas. Az állam kamatkiadásaiban keletkező igen jelentős megtakarítás megkérdőjelezhetetlen garanciáját adná az egész ciklus alatt az elvárt hiánycél betarthatóságának.

Ez a megtakarítás nagyságrendekkel haladná meg az USZT-nek azt az adóbevételi növekményét, amelyet a legoptimistább esetben lehetne esetleg elérni. A kamatlábak esése jótékony hatást gyakorolna a háztartásokra és a vállalatokra is, sokkal több jutna fogyasztásra és beruházásra. Ha nincs szükség a pályázati redisztribúcióra, akkor az elosztó apparátus is feleslegessé válik, ami további, igen jelentős megtakarítást eredményezne az állami kiadásokban. Ezzel teremtődnének meg a növekedés biztos lábakon álló forrásai és közben így teljesülnének a nemzet érdekeit leginkább szolgáló maastrichti kritériumok is. Akkor hát miért is kell hazardírozni?