A neves filozófusoknak folyósított támogatások kapcsán kipattant méltatlan botrány jól illusztrálja azt, hogy a közpénzeknek pályázat útján történő szétosztása - természetéből következőleg, akármilyen becsületesek is az osztók és a kedvezményezettek – mindig magában rejti a korrumpálás, korrumpálhatóság, valamint a klientúra-építés lehetőségét és látszatát.

Papp József

dkik.hu

Mivel a re-disztribútor nem a saját pénzét osztogatja, a kedvezményezett pedig nemzeti ajándékot kap azon ígéret ellenében, hogy a támogatást a kiírásnak megfelelően használja fel, a korrupció és az erőforrásokkal való pazarlás a rendszer immanens tulajdonsága. Miért lenne ez másképp a napokban beindított Új Széchenyi Tervben?

Eltékozolt támogatások

A kormány ebben az évben több, mint ezer milliárd forintnyi uniós forrást szeretne allokálni pályázat útján a gyors gazdasági növekedés és a munkalehetőségek ugrásszerű bővülése érdekében. Abban bízik, hogy a gazdaságba öntött közpénz – multiplikátorként - háromszor-négyszer annyi magántőkét mozgat meg. A multiplikátori hatással kapcsolatos várakozás mindenképpen eltúlzott: a támogatások jelentős része a kormányzati szektorba irányul, ahol a megkövetelt önrész alacsony. A versenyszektornak meghirdetett pályázatokon ugyan magasabb az előírt sajáterő, így az elvárt három – négyszeres tőkeáttét akár még teljesülhetne is. De ennél jóval kevesebb magántőke fog a támogatásokhoz kapcsolódni. A támogatás a vállalkozás számára azért nagyon csábító, mert egy-egy berendezést így valójában nagy árkedvezménnyel szerezhet be. Ha nem lenne a támogatás, meg sem venné.

Mivel a vissza nem térítendő támogatások a hatékonysági küszöböt leszállítják, a vállalkozók kevésbé lesznek óvatosak, emiatt sokszor olyan projektek is megvalósulnak, amelyeknek megalapozottsága kérdéses és csak évekkel később derül ki, hogy az egész beruházás kidobott pénz volt. Sok esetben egyetlen fillér magánpénz sem fog a támogatásokhoz társulni: úgy feltupírozzák a beszerzési árakat az ebben partner beszállító cégekkel cinkos együttműködésben, hogy maga a támogatás is elegendő a tényleges ár kifizetésére, a többletet pedig fiktív számlarész ellenében egyszerűen kiveszik a cégből, az adók megspórolásával tovább károsítva az államot. Sokszor azt sem lehet ellenőrizni, hogy a támogatott projekt egyáltalán megvalósult-e (tanácsadás, oktatás, stb.). És akkor a pályázati korrupció és a klientúra-építés piactorzító hatásairól, az általuk okozott károkról még szó sem esett.

A terv szükségessége mellett érvelők szerint a rendszer lényegéből eredő negatívumokat a megvalósuló projektekből származó adóbevételi többlet ellensúlyozza. Bár erre nincs bizonyíték, arra viszont igen, hogy pontosan az efféle hipokrita, a józanésznek ellentmondó redisztribúciók kiterjedtsége miatt eladósodott állam – éppen az adósság gigantikus mérete következtében – kockázati kamatfelárként ennek a vélelmezett bevételi plusznak a többszörösét szórja ki az ablakon. A többi adóst (háztartásokat és vállalatok) is beleszámítva az ország – a jelenlegi, nemzeti önbecsülésünket sárba tipróan magas kamatfelárak mellett – évente nagyjából annyi kamat-többletet kénytelen kifizetni, mint amennyi pénzt az Új Széchenyi Terv a gazdaságba akar belepumpálni ebben az évben.  Ezt a pénzt nem inkább az adósságtörlesztésre kellene fordítani?

Többletkamat-kalkulátor

A legfontosabb nemzeti érdek az államadósság gyors csökkentése, amelynek pozitív következményeként a növekedés forrásait elszívó kamatfelárak is jelentősen eshetnének.  Pár év alatt a többletkamatok megtakarításából jóval több forrás maradna a gazdaságban annál, mint amit a bizonytalan hatékonyságú Új Széchenyi Tervvel kíván a kormány becsatornázni. Félő, hogy a szégyenteljesen magas kamatfelárakkal oly plasztikusan jellemezhető „disznóólban”, amelyet valóban ki, vagy inkább el kellene takarítani mielőbb, ezzel a gané (ganaj) ahelyett, hogy csökkenne, csak egyre gyarapodni fog.

Érdemes lenne egy olyan többletkamat-kalkulátort konstruálni valamelyik weblapon, amely a vonatkozó maastrichti kritériumhoz méri adóskategóriánként,  (állam, háztartások, vállalatok) és összegezve is,  az adott évben fizetendő többlet-kamatok aktuális értékét. (Többlet-kamat: az aktuális hosszú távú kamatnak a három legalacsonyabb inflációjú tagország hosszú távú kamatlábainak átlagát két százalékkal meghaladó része.) Ezzel a kalkulátorral azt is ki kellene számolni, hogy az előző időszakban mennyi pénzt szórtunk ki csak azért, mert adósságspirálba került az ország. Megdöbbentően nagy összeget – több ezer milliárd forintra rúgót – kapnánk, ami a  beruházások, a fogyasztás, a  nyugdíjak növelése helyett a hitelezőinket gazdagította,  extraprofit formájában. És ezért még senki sem kért elnézést.

A többletkamat-kalkulátorral a mindenkori kormány teljesítményét is folyamatosan lehetne értékelni. Megszégyenülne és magyarázkodni kényszerülne, ha intézkedései következtében tartósan magas maradna a felár, dicsőség övezné, ha gyorsan csökkenne. Nagyon jót tenne a magyar demokráciának, ha ilyen kalkulátor működne és a regnáló kormány a mutatott értékekkel szembesülne. Így valóban rákényszerülne arra, hogy kockázatos kimenetelű kényszermegoldások helyett a disznóólat végre maradéktalanul kiganajozza.

A gané, amit el kellene takarítani, egy-kétezer milliárd forintnyi kiadási többlet a költségvetésben. Ez táplálja azt a képmutató élősdiségnek nevezhető mentalitást, amely miatt valóban disznóólban érezhetjük magunkat. A gané egyik fele annak a versenyszektorban végbemenő és a versenyt eltorzító redisztribúciónak a terméke, amelynek egyik területéről, a vissza nem térítendő támogatások osztogatásának káros hatásairól már fentebb volt szó. A másik területet az állami megbízások, közbeszerzések túlárazott, korrupt világa jelenti, amelyben szakértők szerint évente 400-500 milliárd forint közpénzt szivattyúznak át magánzsebekbe.

Hipokrita parazitizmus

Ezek azok az emlők, amelyeken a nemzeti tőke találóan predátornak nevezett része felnevelődött. Teljesítmény- és innovációs kényszer nélkül, a hatalmi elitbe ágyazódva elszívják azt a kevés forrást is a hazai kkv-szektor elől, amely a túladóztatás és a kamatfelárak teljesítése után megmarad. A gané másik felét a pártok által szavazatszerzésre használt jóléti újraelosztás „szent tehenének” trágyája adja ki. Habár a 2010-es választás a gazdasági válság miatt szerencsére nem szólhatott az osztogatásról, a szavazatszerzési célból tett ígéretek a kétharmados többséget maga mögött tudható kormánynak feleslegesen leszűkítik a mozgásterét. 

Az igaz, hogy a hagyományos költségvetési kiigazítások – a megszorítások - nem hozhatnak eredményt. A klasszikus makro-ökonómiai iskolák ugyanis nem ismerhették a hipokrita parazitizmus jelenségét. Azt, hogy egy társadalomban a megélhetés és a gazdagodás inkább a közpénzekhez való hozzájutástól mintsem a piaci teljesítménytől függjön. A képmutató élősködés disznóóljának eltakarítása a többség számára semmilyen megszorítással sem járna, csak azoknak, akik ennek a rendszernek haszonélvezői. (A predátor-tőkések, a nem megszolgált járadékot élvezők és azok a nem rászorultak, akik anyagi jogon állami transzfereket kapnak.)

 Az eddig nyilvánosságra került információk szerint a februárra ígért szerkezeti reformok ebbe az irányba indulnak el, legalábbis, ami a jóléti újraelosztást illeti. Azonban a tervezett megtakarítás, ráadásul három évre elosztva, édeskevés a disznóól kitakarításához. Arról meg nem is beszélve, hogy a versenyszektorban végbemenő redisztribúció csökkentése napirenden sincs, sőt! Pedig a kétharmados győzelemhez hozzásegítő „nokiás-doboz” üzenete egyértelmű: a hipokrita parazitizmusnak most és azonnal véget kell vetni. Csak egyszer kellene – pártállásra és funkcióra tekintet nélkül – példás és igazságos ítéletet hozni a napnál is világosabb, de a háttérben mutyikkal elmaszatolt közbeszerzési korrupciós ügyekben (pl. Alstom-ügy). A szigorú büntetés – egyáltalán, a  büntethetőség – elrettentő hatása azonnal éreztetné jótékony következményeit a költségvetésben maradó forint milliárdok formájában.

Méltányos adórendszer

A disznóól teljes kitakarításával – a hipokrita parazitizmus csapjainak megalkuvás nélküli elzárásával – lehetőség nyílna egy méltányos és igazságos adórendszer bevezetésére. Mivel az élősdiség finanszírozására szolgáló, de nagyrészt beszedhetetlen adórészeket nem kell kivetni, az alacsony termelékenységű hazai kkv-szektor felszabadulna végre a csalási kényszer alól. Ez az adósságcsapdából való kiszabadulás és a stabil, fenntartható gazdasági növekedés elengedhetetlen feltétele. A méltányos adórendszerben a jelenlegi adók és járulékok jelentősen csökkenhetnének, de egyúttal ki kéne vetni a háztartások teljes vagyonára vetítendő vagyonadót is. Aki vagyonát adózott jövedelemből szerezte, az ebben a rendszerben kevesebb adót fizetne, mint eddig, mivel a jövedelemadó mindenki számára jóval alacsonyabb lenne. Az viszont sokkal többet fizetne, aki nem legálisan gazdagodott.

A disznóólat efféle vagyonadó nélkül nem lehet maradéktalanul kiganajozni. A kormány szótárából azonban törölte ezt az adónemet, helyette – választási ígéretét betartva – egykulcsos szja-t vezetett be. Ezzel az elhamarkodott intézkedéssel semmit sem enyhített a hazai kkv-szektor gúzsba kötöttségén, mivel az itt jellemző alacsony fizetésekben az adócsökkentés hatása nem érezhető. (Hasonlóan a társasági adó visszavágása sem sokat ér ebben a szektorban, mivel a nyereségesség sem jellemző.) 

A magas keresetűeket kedvezményező adócsökkentés a nagyvonalú gyerekkedvezményekkel társulva visszalépés a képmutatás irányába. Az alanyi jogon járó családi pótlék és a gyerekek után járó adókedvezmény együttese nem fenntartható, vagy ez, vagy az. Az egykulcsos adó bevezetésével azonban nyilvánvalóvá vált az alanyi jogú támogatások hipokrita természete: az, hogy a rászorultak kivételével lényegében azok kapják vissza pl. a családi pótlékot, akik annak forrását adó formájában befizetik. A vagyonadó bevezetésével a rászorultság is egzakt módon mérhetővé válna, így sokkal kevesebb közpénzből sokkal hatékonyabb szociálpolitikát lehetne megvalósítani, ugyanakkor sokkal hatásosabb családi adókedvezményeket lehetne érvényesíteni, mint a most hatályba lépett igazságtalan rendszerrel.

A méltányos adók bevezetésével az állam működése szinte automatikusan sokkal olcsóbbá válna, így nem kellene a mindig kétséges eredményeket hozó fűnyíróelvet alkalmazni a kiadáscsökkentési intézkedésekben sem. Az állam, az állami vállalatok, mint munkáltatók, akik a vállalkozói szférától eltérően nem csalhatják el az adókat és járulékokat (bár az MTV esetében a hátralék elengedésével ez törvényhozási segédlettel mégis megtörtént), az általuk foglalkoztatottak után jóval kevesebb terhet fizetnének a méltányos adózás feltételei mellett (a mérséklődő áfa-kulcsról nem is beszélve). A redisztribúció drasztikus visszavágásával az apparátus létszáma is érezhetően zuhanna, további, számottevő megtakarítást előidézve.  A felesleget a támogatások megszűnésével szükségszerűen kibővülő, a visszterhes források (hitel, kockázati tőke, hitelgarancia) allokálását végző vállalkozásfejlesztési intézményrendszer felszívná. Ezek a magas fizetésű, jól képzett alkalmazottak az általuk kiközvetített tőke díjából – és nem közpénzekből - kellene, hogy eltartsák magukat. Ezzel egy csapásra megszűnne a korrupciós késztetés is.

A disznóól eltakarításával megteremtődnének a fenntartható, gyors gazdasági növekedés forrásai. A hipokrita parazitizmus likvidálásával a magas kamatfelárak nem szívnák el tovább az ország erőforrásait és akár egy évtized alatt akár 60 százalék alá is eshetne az adósságráta (amelynek csökkentésére oly elhivatottnak tartja magát a kormány). A gané elhordása nélkül azonban a kitakarítatlan disznóólba öntött Új Széchenyi Terv-pénzek nem indukálhatnak akkora növekedést, mint amit a kormány elvár, az továbbra is a nálunk működő nemzetközi cégek döntően Németországba irányuló exportjától függ.

És a multik?

A multinacionális cégek által megtermelt GDP-többletnek a fajlagos adótartalma sokkal alacsonyabb, mint a hazai kkv-szektor esetében. Ennek magyarázata egyrészt az, hogy a nagy exportőr nemzetközi cégek termelékenysége többszöröse a kkv-szektorénak, az általuk létrehozott GDP-ben eleve alacsony a bérköltségek valamint az adók súlya és magas a profit aránya, míg a hazai cégek esetében éppen fordítva van. Másrészt pedig az export után nem fizetnek áfát (az a gazdag országok büdzséjét gyarapítja, ahol pl. a nálunk gyártott luxusautókat eladják). Az exporthoz szükséges magas import után az áfát itt fizetik meg, de azt le is vonhatják, ezért, ha esetleg még magyar beszállítóik is vannak, akkor bizony nettó áfa-visszaigénylő pozícióba is kerülhetnek. A magas, évente az ezer milliárd forintnyi profit után az osztalékadót sem itt kell teljesíteniük, hanem ugyancsak a gazdag országokban, ahol a természetes tulajdonosok jellemzően élnek.

 A főbb exportőrök ráadásul még hatalmas összegű társaságiadó-kedvezményeket is élveznek, nem beszélve az egyedi kormánydöntésű támogatásokról. Könnyen meglehet, hogy az 5-6 százalékos gazdasági növekedés „adósságkinövő” csodafegyverében bízó kormányzatot kellemetlen meglepetés éri: ha lesz is növekedés, annak adóbevételi többlete csekély lesz, a deficit kordába tartása nehézségekbe ütközik, az adósság csak igen lassan csökken majd és ennek következtében a kamatfelár-kalkulátor is be fog ragadni egy a kormányra nézve nem hízelgő értékű tartományban, azt mutatva, hogy továbbra is elfolynak az ország erőforrásai.  

Erre a helyzetre nem jó válasz a különadó, mert elodázza a totális kiganajozás tovább már nem halogatható műveletét. A hipokrita parazitizmus rapid likvidálásával példát mutathatnánk az unió azon országainak, amelyeknek még a miénkénél is méretesebb disznóólat sikerült összehozniuk (PIGS-országok). (Spanyolországban, ahol a legmagasabb, 20 százalék feletti a munkanélküliség, nyolcszáz euró a munkanélküli segély, amelyre több százezer olyan romániai vendégmunkás is jogosult, akik, ha otthon maradnak, munkával ennek a harmadát sem tudnák megkeresni.)

Magyarország kérhetné – éppen arra apellálva, hogy a neki megítélt uniós támogatások forrása nem más, mint az itt megtermelt hozzáadott érték után a nettó befizető országok büdzséjébe befolyó többletadó –, hogy ezeket a forrásokat teljes egészében az államadósság törlesztésére fordíthassa. A visszautasíthatatlan kérés gyorsan követőkre találna és kiderülne, hogy valójában nincs is szükség az uniós közpénzeket felháborítóan drágán és pazarlóan szétosztó kohéziós és egy egyéb alapokra, a versenyképességet legjobban az szolgálja, ha az uniós redisztribúció eredményeként a költségvetésüket rendbe tévő szegény országok is gyorsan teljesíteni tudják a kohézió és az euró erejének biztosítékául szolgáló maastrichti kritériumokat.  Minden más javaslat csak kopogó, üres frázis marad! Görögországba és Portugáliába elképesztő mennyiségű uniós forrást öntöttek, de mi lett belőle: csak a disznóól. Ezt az utat akarjuk járni?  A kiganajozásra uniós elnökségünknél kedvezőbb alkalom talán soha nem lesz.