Seres László: Miben hisz egyáltalán Barack Obama?

Vicces, de megtörtént: neokonzervatív kalandorsággal, túlságosan is elszánt katonai-külpolitikai aktivizmussal vádolta meg egy amúgy konzervatív szerző a jelenlegi amerikai elnököt.

Barack Obama

AP

A Forbes szabadpiaci bloggere szerint Barack Obama anélkül folytat „félig háborút” Líbiában („egy olyan nemzet ellen, amely nem támadta meg az Egyesült Államokat”), hogy amögött valódi amerikai érdekek állnának, emiatt a humanitáriusnak mondott akció szerinte túlságosan „önfeláldozó” jellegű. Mindez ráadásul alkotmányellenes is, hiszen azt csak az ENSZ és a NATO támogatja, az amerikai hadiköltségeket jóváhagyó Kongresszus nem; erre mondjuk esélyt sem kapott, hisz az elnök nem vitte a képviselők elé Líbia ügyét – állítja Richard M. Salsman. Egyébként furcsálja, hogy Obamát immár a neokon The Weekly Standard is támogatja Líbia ügyében.

Ami ez utóbbi hetilapot illeti, a kritikában van igazság, de csak akkor, ha elfelejtjük, hogy William Kristol  lapja éppen – és folyamatosan – az elveket, a meggyőződést kéri számon a baloldali elnökön. Elliott Abrams, a Reagan-adminisztráció külügyminiszter-helyettese például a magányosan harcoló líbiai ellenzék lényegesen komolyabb támogatását sürgeti, jogosnak tartva az amerikai elkötelezettség hiányát kritizáló britek és franciák aggályait. Washington máig nem ismerte el az ellenzék „kormányát”, ahhoz képest pedig, hogy folyamatosan Kadhafi menesztését szorgalmazza, nem hajlandó felfegyverezni azokat a csoportokat, amelyek mintegy helyette is elűzik a diktátort. Nehéz vitatkozni Abrams-szel abban, hogy Amerika „erkölcstelen álláspontot foglal el”, amikor naponta szurkol a líbiai ellenzéknek, de képtelen arra, hogy megadja neki a győzelméhez szükséges eszközöket.

Ha most eltekintünk attól, hogy Washington nyilván fél újra felfegyverezni Amerika esetleges későbbi iszlamista ellenzékét (lásd Afganisztán), akkor a passzivitás valódi oka világos lehet mindenki számára, aki nyomon követte az Obama-adminisztráció eddigi külpolitikai irányvonalát. Az elnök ugyanis lemondott Amerika vezető szerepéről, nem kíván modell lenni senki más számára, esetleges segítségét kénytelen kizárólag „humanitárius” köntösbe öltöztetni, hogy ne érhesse emberi-jogi vagy bármilyen más kritika. 2010-es nemzetbiztonsági stratégiája óta az elnök olyannyira lemondott a terrorizmus elleni háborúról, hogy Amerikában már magát a kifejezést is csak idézőjelben célszerű használnia annak, aki meg akar felelni a politikai korrektség őrületének.

A passzivitás valódi oka a világról alkotott elképzelések, víziók teljes hiánya. Bár 30 ezerrel növelte afganisztáni csapatok számát, bár Guantanamót ígéretével szemben mégsem zárta be, és bár a CIA pilóta nélküli drónjai időnként lövik Pakisztán terroristáit (sőt, ezt tervezi „szerény hozzájárulásként” Líbiában is), Obama magáévá tette azt a baloldali-antiglobalista meggyőződést, hogy Amerika semmi különlegeset nem képvisel a világban, értékrendje morálisan nem jobb bármely más nemzet politikai kultúrájánál. Így aztán hogy jön ahhoz, hogy más nemzetek életébe „kívülről beavatkozzon”?

Aki így érvel, annak persze hiába is magyaráznánk, hogy Amerika épp azzal védi saját érdekeit is, és épp azzal tesz szívességet a szabad világ egészének, ha – lehetőségeihez képest – igyekszik fegyveresen is megvédeni ezt a szabad világot. A balliberális The Washington Post szerkesztőségi cikke egyenesen „szégyenteljesnek” nevezte azt a passzivitást, amellyel Obama az iszlamista terrort is támogató szíriai rezsim brutális megtorlásait kezeli. Szíria Irán egyik legnagyobb támogatója, nem véletlen, hogy konzervatív kommentátorokat Obama hallgatása leginkább a 2009-es iráni civil forradalom alatti cinkos passzivitására emlékezteti.

Határozott üzenetekkel és még határozottabb tettekkel egy szabadságelvű, magabiztos amerikai vezető lényegesen többet árthatna ezeknek a rezsimeknek és lényegesen stabilabbá tehetné a demokratikus világot. Ehhez persze az kellene, hogy látszódjon, mik az elvei, mik az értékei Barack Hussein Obamának, a felszínes multilaterális és világbéke-lózungokon túl?

Ide tartozik, ezért ne menjünk el szótlanul egy olyan látszólagos „apróság” mellett sem, hogy Obama ahogy eddig, idén sem volt hajlandó genocídiumnak nevezni az örmény népirtást. Holott a másfél millió keresztény örmény törökök általi lemészárlását nem túlzás örmény holokausztnak nevezni, szisztematikus népirtásról lévén szó. Idén Obama annyit mondott, hogy „a vitatott történelem destabilizálja a jelent és foltot ejt azok emlékén, akiket akkor megöltek.” A máig népirtás-tagadó törököknek az elnök annyit azért beszólt, hogy „a tények teljes és őszinte beismerése mindenkinek érdeke”, de ezt a folyamatot azért ő is felpörgethette volna egy kevésbé érzéketlen és kevésbé homályos megfogalmazással. Jó lenne végre tudni: miben hisz tulajdonképpen Barack Obama?