Zajlik a kultúrkampf, drága magyar testvéreim. Volt ugye az Alföldi Róbert elleni tavalyi hajtóvadászat a Jobbik-KDNP kultúrkoalíció részéről; ez akkor ért csúcspontjára, mikor a direktor orgiasztikus jelenetként vitte színre a Tragédia orgiasztikus jelenetét, a római színt a Nemzetiben. A kormánytól megrovást kapott, a jobbikos Pörzse bejelentette nemzeti-keresztény módra, hogy lehúzná a fejét (mármint Alföldiét) a klotyón.

Aztán az Új Színházban kitört a Dörner-gate: a főváros jónak ítélt egy, a pesti vicc ellen is háborút hirdető pályázatot, majd teret engedett annak, hogy a színigazgató hitelvi alapon tizedelje meg társulatát. A Tormay Cécile kontra Faludy György ügy sem semmi: az állítólag biszexuális Faludy a Jobbik szerint ne legyen tananyag, Tormay ellenben feltétlenül (igaz: az írónő leszbikus volt, de legalább antiszemita). Aztán itt a mostani egri ügy: mivel Székhelyi József mértékadó fideszes politikai vélemény szerint egy SZDSZ-es büdös zsidó, így nem szavalhat a városban Villont.

Paradicsomcsata Spanyolországban

AP

Nincs új a pannon nap alatt. Legfeljebb annyi, hogy az elhíresült egri párbeszédnek épp azon résztvevője állt pellengérre, aki – a beszélgetés résztvevői közül egyedüliként – Székhelyi kitiltása ellen foglalt állást – az ő mondataitól határolódik el az egri Fidesz, miközben az alapbotrány, a politikai alapon történő feketelistázás immár szóba sem kerül.

Az egri listázás ügyében viszont más újdonság nincs. Megint kiderült, hogy a jobboldali kultúrkoalíció az úgynevezett nemzeti kultúrát részesítené előnyben. Ez a XIX. századi oskola abból az előfeltevésből indul ki, hogy az országban honos kultúra valójában két részből áll: létezik egy nemzeti, s ebből következően egy nem-nemzeti komponense is. Előbbi nemes, igaz, egészséges és tiszta, míg az utóbbi alantas, hamis, perverz és mocskos. A nemzeti kultúra a magyar életérzület és magas eszmények kifejezője, művelői keresztény származású heteroszexuális magyarok. (Ha a Jobbik tudott volna arról, hogy Tormay ma LMBT-aktivista volna, nyilván nem preferálja.)

A nemzeti kultúra olyan alkotásokat hoz létre, amelyek rohanó és értékvesztett korunkban a hazaszeretetet erősítik, szervesen kapcsolódva a magyarság évezredes hagyományához. Egy igazi nemzeti alkotás nem dekadens, nem trágár, és nem is túl absztrakt. Többnyire a hagyományos valláserkölcs szellemében fogant, tartást és reményt sugárzó üzenete közérthető.

A nemzeti alkotó természetes szövetségese a nemzet eszméjét nyíltan felvállaló vezetésnek. Szövetségese és harcostársa. Mert a globális kozmopolitizmus nemcsak politikai-gazdasági eszközökkel igyekszik szétzúzni, felszámolni a nemzeti identitást (lásd kormányunk hősi küzdelmét az EU uraival), hanem annak élő szövetét: a kultúrát is igyekszik megbontani. Erre törekszenek a mindenütt ólálkodó libsi-bibsi-bolsi csoportok, akik a zelőzőnyócévben magas pozíciókba kerültek. Vissza kell foglalnunk tőlük a hazánkat! Vissza kell foglalnunk a magyar kultúrát! Most megtehetjük.

Hát ezért ne szavaljon Egerben a büdös szadeszos zsidó. Szavaljon az, aki normális jobboldali, rendben van a pedigréje és kellemes az illata. Székhelyi ráadásul biztos a Faludy-fordítással jött volna, az meg ugye.

Nos hát az a helyzet, hogy – szemben az egri ügyben megmutatkozó, s fent tárgyalt közérzülettel – ami jó és magyar, az nemzeti kultúra. Bozsik Yvette és Sebestyén Márta, Székhelyi József és Dörner György, Kerényi Imre és Ascher Tamás, Szörényi Levente és Bródy János, Tamási Áron és Szép Ernő, a Szervátiuszok és a szentendrei szobrászok, Bereményi Géza és Szabó István. És, nem pedig vagy. Számomra az volt például az igazi nemzeti kultúra, amikor láthattam Eperjest Spiró György Csirkefejében, vagy az egyébként vérbalos Koncz Gábort Csurka ragyogó darabjában, a Döglött aknákban. De a nemzeti kultúra katarzisát éltem át akkor is, amikor Blaskó Péter nyilvánosan megvédte Alföldi Róbertet.

A kultúrák közti politikai-ideológiai harc, amit a kormányhoz tartozó körök meghirdetnek, a legsötétebb hagyományú törekvés Európában. Csak az egymásra felelő és egymást magukba engedő nemzeti kultúrák élnek meg, és állnak össze azzá az egységes nyugati kultúrává, ami a maga dekadenciájával és egyéb gyarlóságaival együtt is a miénk, mert rólunk szól. A kultúrharc gyűlöletből és dilettantizmusból fakad, és nem is vezet máshová, mint még nagyobb gyűlöletbe és dilettantizmusba. Nem írhatja elő a hatalom az alkotóknak, hogy készítsenek a kedvenc téziseit bizonyító műveket, mert azok a művek csikorgók és hamisak lesznek. Érvényes alkotás akkor születik, ha a művész felteheti a kérdéseket, amik valóban érdeklik. Ha profi a művész, a közönségét be fogja vonni a világról és önmagáról (akár a nemzetünkről) való közös gondolkodásba.

Mert ugye, mi is a kultúra voltaképp? Hadd javasoljak egy gyors munkadefiníciót: az ember vagy a közösség önkifejezése. Ha ez az önkifejezés őszinte és közvetlen, akkor érdekes. Az egri fideszes bagázs büdöszsidózó megnyilvánulása is kultúra: önkifejezés, ráadásul őszinte és közvetlen, tehát érdekes. A kultúrának azonban vannak olyan szférái – a művészetek –, ahol az érvényességhez mindez kevés. Az éjsötét ostobaságnak a művészet világában meg kell buknia.

Nota bene: a politika világában is.