Nem is a fülébe suttogta, hanem szabályosan rezgő hangszálakkal mondta. Ha jól számolom, nyolc darab érzékeny, rá irányzott, szabad szemmel is látható mikrofon előtt. És ez számít Magyarországon titkosszolgálatnak.

Hajdu tábornoknak mellesleg sikerült erőfeszítés nélkül megcáfolnia, amit a TEK és a Külügy vállvetve állít, miszerint a magyar kormányzatnak semmi köze sincs a három exrendőr túszhoz, teljesen magánkezdeményezésből, várost nézni mentek a polgárháborús övezetbe, a polgárháborúban nyilván semleges arab barátaik meghívására, netán azért, hogy az ilyesmiben ősi fóbia miatt járatlan szíreket kutyakiképzésre tanítsák. De lehet, hogy mégsem, és akkor azt a Külügyminisztérium szerint ki kell vizsgálni, mert ha esetleg valami csúnyaságot akartak csinálni, az kockázatot jelent „Magyarország nemzetközi megítélésére” nézve. Bár – ismétlem – a Külügyminisztérium azt mondja, hogy a magyar államnak, s így a Külügyminisztériumnak semmi köze a három kutyabarát városnézőhöz.

De mégis, mi lehet az a csúnyaság, aminek Maga… Maro… ööö, Martonyi külügyminiszter szavával még a gyanúját is el kell hárítani? A válaszadásban éppen a magyar állam segít. Tudni kell, hogy a Varsói Szerződés idejében a magyar–szíriai katonai kapcsolat több volt, mint barátságos. Azt az aleppói hadmérnöki akadémiát például, amelynek tanári kara és hallgatói július 22-én álltak át a Szabad Szíriai Hadsereghez, magyarok tervezték meg és indították be. A magyar állam pedig nem szeretné veszni hagyni ezt a régi jó kapcsolatot NATO-tagként sem.

A magyar honvédelmi vezetés a Hadik-terv (Hadfelszerelési Iparkorszerűsítési Terv) keretében a szíriai jelenlétre is alapoz: „ötvenmilliárdos megrendelést és egy tízéves programot remélnek a Líbiában, Szíriában működő – még a nyolcvanas években eladott, de csúcsminőségűnek számító – rádióelektronikai rendszerek esetleges újraszervezése, működtetése és karbantartása kapcsán”. Esetleges. Talán azért esetleges, mert mire valakinek – akinek nyilván érdeke fűződik hozzá – sikerült ezzel befűtenie a honvédelmi vezetés agyát, közbejött egy kis gubanc Líbiában is meg Szíriában is. Az egyik helyen már nem az a diktatúra van, amelyiknek a rádiótechnikai rendszert eladtuk, a másikban meg enyhén szólva inog a meghitt régi diktatúra. (Bár erről a TEK főigazgatójával bizalmas tegező viszonyban lévő exrendőrök állítólag nem tudtak. Sem a magyar titkosszolgálat azt, hogy oda akarnak menni.)

Próbáljuk felmérni ezt az üzleti ötletet a maga teljes szépségében: Magyarország NATO-tagként a Varsói Szerződés idején kiépített jó kapcsolatokból szeretne profitálni mint a nyilvánvalóan orosz technikájú katonai-műszaki rendszer generális szervizelője. Az a Magyarország, amelyik a NATO-minimumnak a felét sem hajlandó saját hadseregére költeni.

Méricskéljük tovább: Aszad rezsimjének Moszkva a legfőbb támogatója, a három magyart viszont a Szabad Szíriai Hadsereg fogta (a korai hírügynökségi jelentések szerint „rabolta”) el. A kiszabadításukért folytatott tárgyalásokban részt vettek a „partnerszolgálatok” – ezeket Hajdu János „nem nevezheti meg”; de miért is kell titkolni, ha szövetségeseink titkosszolgálatai működtek közre?

Putyin Szíria-politikája árnyalatnyit változott az utóbbi hetekben, Aszad feltétlen támogatása helyett most már fegyverszünetről meg átmenetről van szó. Moszkvában, úgy látszik, felfogták, hogy ami tarthatatlan, az tarthatatlan, menteni kell, ami menthető. Hogy Budapesten mit fogtak fel, azt csak találgatni lehet. Annyi biztos, hogy a kommunista diktatúrától átvett titkosszolgálat demokratikus szűrése és ellenőrzése helyett csináltak még egy titkosszolgálatot, amit ugyancsak nem ellenőriznek hathatósan, és a szűrés lehetősége ugyanúgy nem merült föl, mint a nélkülözhetetlen szakértelmére hivatkozó III/I-es és III/II-es állománynál a kilencvenes évek elején. Nem tudom, hol tartanánk e nélkül a szakértelem nélkül, de ami látszik belőle, az nem más, mint ordító politikai és szakmai pancserség minden szinten és minden vonalon.

Ceterum censeo: hozzák nyilvánosságra a mágnesszalagok tartalmát.