Magyarországon "borzalmasan provinciális" a pártélet - ezt maga a miniszterelnök mondta nemrégiben, amikor a nagykövetek előtt győzködte közönségét (és kicsit saját magát is) arról, hogy minden rendben van a gazdaságpolitikától a külpolitikáig. Ha nem lenne ilyen borzalmasan provinciális a magyar pártélet, folytatta Orbán Viktor, ha európai értelemben vett ellenzék állana vele szemben, akkor egy halom vitatott döntése magától értetődő lenne, nem kellene magyarázkodnia például a keleti nyitás néven emlegetett akciósorozattal kapcsolatban sem. Ez pár nappal azelőtt volt, hogy e politika jegyében valóságos ámokfutásba kezdett: kiengedett egy baltás gyilkost a magyar börtönből, ezzel kis híján kirobbantott egy laza őszi kaukázusi háborút, magára haragította az esetleg még meglévő nyugati szimpatizánsait és nem mellékesen veszélybe sodort minden külföldön tanuló magyar diákot, kint dolgozó szakembert (beleértve e sorok íróját is), akik egy hevesebb vérmérsékletű örmény baltányi közelségében vannak. A borzalmasan provinciális hazai pártélet szereplői egyáltalán nem meglepő módon teljesen félreértették a döntést, és ugyanígy Berlintől Brüsszelen át Washingtonig bugrisok tucatjai voltak képtelenek felfogni a stratégia nagyszerűségét. Nehéz az élet a vidékiekkel, kevesen tudják ezt jobban a Felcsúton gyerekeskedő miniszterelnöknél.

E sajnálatosan provinciális pártélet egyik alakítója, sőt mostanában valójában a legfőbb aktora azonban maga Orbán Viktor, aki egyre inkább olyan, mint egy zalai dzsentribe oltott Kádár János, és most nem feltétlenül a képek alapján egyre terebélyesedő pocakra gondolok, hanem arra, amit az azeri baltás gyilkos ügye is megmutatott. Orbán Viktornak nincs, aki ellentmondjon, nem tűr meg maga körül senkit, aki nem vele ért egyet, így végzetesen egyedül maradt, és ez az igazi politikai provincialitás. A demokratikus kormányzás alapja ugyanis a vita: nincs demokrácia egymással versengő, vitatkozó, és a nyilvánosság előtt is megjelenő álláspontok nélkül, amelyek nem csupán a kormány és ellenzék közötti nézeteltérésekre korlátozódnak, hanem meg kellene jelenniük a kormányon, a kormánypárton belül is. A hírek szerint Martonyi János külügyminiszter azon kevesek egyike volt, aki mert Orbánnak nemet mondani, az azeri botrány viszont azt mutatta meg, hogy a miniszterelnök látványosan semmibe vette őt, és inkább hallgatta a futsal-diplomáciában erős Szijjártó Péter egyetértő csaholását. Martonyi most a kármentéssel foglalkozik és hallgat.

"Nincs a világon az a pénz, amiért vitába bonyolódnék a miniszterelnök úrral" - jelentette ki a provincialitás jegyében pár héttel ezelőtt a kormány egyik "erős" embere, Navracsics Tibor, pedig talán még éppen tőle lehetne várni, hogy az Orbán-féle politikához képest valami mást mutat fel a nyilvánosság előtt. Láthatólag azonban nem mer kockáztatni, nem akar Áder János sorsára jutni, akit emlékezetes módon az Európai Parlamentbe száműzött az akkori pártelnök a 2006-es választási vereség utáni aktivitása miatt. Ha viszont Martonyi, Navracsics vagy akár Kövér sem veszi magának a bátorságot, hogy ellentmondjon Orbánnak, vagy hangsúlyos módon jelezze a nyilvánosság előtt is, hogy nem feltétlenül ért egyet a miniszterelnök által követett politikával, akkor valóban nincs sok remény arra, hogy a Fidesz képes lesz másfajta politikai alternatívát felmutatni a választóinak.

Márpedig a Fidesznek egyre inkább szüksége van arra, hogy ez a másfajta arca legalább felvillanjon, ha ugyanis így folytatódik, akkor a Fidesz is könnyen az MSZP sorsára juthat. A politikai provincialitás ugyanis nem a jobboldal sajátja, hanem láthatólag a politikai kultúra része: a szocialisták kicsit máshogyan voltak feudálisak, mint a jelenlegi kormánypárt, de a nyugati európai vagy még inkább az amerikai nagy pártokhoz képest fájdalmas a különbség. A pártvezetők nálunk nem demokratikus értelemben működő vezetők, akiknek párton belüli és a szélesebb közvélemény előtti legitimitásukért nap mint nap meg kell küzdeniük, hanem sokkal inkább hűbérurak, akik - a pártfinanszírozás rendezetlenségének "hála" nem csak kulturális, hanem nagyon is anyagi értelemben - valósággal kezükből etetik alattvalóikat. Cserébe azok hűségesküt tesznek nekik, minden áron és minden körülmények között kitartanak mellettük. A renitensek pedig a várfalakon kívülre kerülnek, és felfalják őket a farkasok - most éppen Ángyán Józsefre vár ez a szerep, de a hasonló példákat sorolhatnánk az elmúlt 20 évből.

2006-ban sem volt kibeszélés, a szocialisták egy emberként álltak ki az őszödi beszéd után Gyurcsány Ferenc mellett, aki magával rántotta a pártját a mélybe. Ha akkor lett volna pár szocialista vezető, aki az akkori miniszterelnökkel szemben idejekorán képes politikai alternatívát felmutatni a közvélemény előtt, képes maga köré csapatot szervezni, akkor lett volna 2010-ben honnan újrakezdeni. A Fidesz minden jel szerint ugyanezt az utat járja be: kicsit már talán előrébb tart, mint az MSZP 2006 őszén, de az irány már ugyanaz. Popcorn és sör bekészítve, gyönyörű látvány lesz.