A médiából tudjuk: óriási készülődés előzi meg az október 23-i állami ünnepséget. A kormány által rendezett megemlékezésen Orbán Viktor miniszterelnök is beszédet mond, és szervezkednek a különböző civil társaságok is. Újra felvonulást tervez a Békemenet, a jobboldali szerveződéseket, értelmiségi köröket is biztatják a csatlakozásra. Az egyik meghívóban olvasható: „Részvételünkkel nem azt fejezzük ki, hogy elégedettek vagyunk a kormánypolitika minden elemével. …tegyük félre esetleges elégedetlenségünket, mert ha ezt nem tesszük, a „magyar ügyek” folytatásának esélyeit rontjuk”. Mindez azt is jelzi, hogy ezek a körök változatlanul bíznak abban, hogy jelenlétük az ilyen megmozdulásokban erősíti az általuk támogatott kormányt. Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodni az értelmiségnek a hazai közéletben játszott szerepéről.

A rendszerváltozást követő időszakban az értelmiség lehetőségei alapvetően megváltoztak. Minden pártnak kialakult a holdudvara, melyektől a politikusok elvárták, hogy lehetőségeikhez képest segítsék munkájukat, elfogadottságukat, sikerüket. A pártok stratégiájának és taktikájának módosulása, hatalmuk alakulása, az értelmiség hozzáállását is befolyásolta: voltak olyanok, akik minden új pártot kipróbáltak, és végül a Fidesz soraiban kötöttek ki. Ezek közül számosan még MSZMP tagsággal is dicsekedhettek. Ma már lassan a feledés homályába vész, és a Fidesz politikusai sem beszélnek róla, hogy a konzervatív értelmiség különböző körei bizony aktív szerepet vállaltak a korábban liberális nézeteket valló, valamikor még az egyház papjaira is sértő megjegyzéseket tevő Fidesz jobboldali elfogadásában. Horn Gyula szerint a Magyar Nemzetben közzétett publicisztikák (is) jelentősen hozzájárultak a ’98-as kormányváltáshoz.

De hát valójában mi is egy értelmiségi holdudvar szerepe és felelőssége: választott pártjának mindenáron történő, kritikátlan dicsőítése, vagy amennyiben úgy látja, hogy politikusai rossz útra tévedtek, nyilvánosan vagy zártabb körben rámutatni a hibákra? A bírálat jellege számos tényezőtől függ. Egyebek között attól, hogy mennyire nyitott a támogatott párt a kívülről jövő hang figyelembe vételére, milyen erős az elfogadottsága, és milyen időszakról van szó. Nyilvánvalóan a választási kampány időszakában nem illendő a programot kritizálni, hiszen ekkor már alig van lehetőség a hibák kijavítására. Óvatosnak kell lenni akkor is, amikor a párt iránti szimpátia csekély, hiszen ha rámutatnak a tévútra, az tovább erősítheti az ellenoldalt. Legkönnyebbnek látszik a feladat akkor, amikor egy párt – a körülmények szerencsés közrejátszása révén - kétharmados többséggel kerül a hatalomba. Hazánkban két alkalommal, a ’94-es és 2010 választás után is, ilyen politikai helyzet alakult ki.

Ebben az esetben a kormányon lévők már aligha állíthatják, hogy a „belülről” jövő kritikák alapjaiban rengetnék meg hatalmukat. Igaz viszont, hogy a nagy többséggel választást nyert párt – a jogos vagy kevésbé jogos önbizalmában – rá se hederít az ilyen jellegű bírálatokra, amelyeket esetleg (!) csak akkor vesz figyelembe, ha népszerűsége drámaian csökken, vezető szerepe veszélyben forog. Erre az elmúlt 20-22 esztendőben több példát lehet találni. A „belülről” jövő kritikára azonban nemcsak azért van szükség, hogy a kormányzó párt megőrizze népszerűségét, hanem az ország egésze érdekében is. Előfordulhat, hogy a kapitány és legénysége az ország hajóját nem a legjobb irányba kormányozza, melynek eredményeképpen egy ideig még kezében tarthatja a kormányrudat, de hibás intézkedéseivel gátolja az előrehaladást. Sokan vallják, hogy egy ország vezetőjét saját pártjának hívei könnyebben meggyőzhetik, mint az ellenzékiek, akiknek elsődleges céljuk a kormány leváltása.

Fülöp Máté

Mindezek fényében joggal vetődhet fel a kérdés, hogy a Békementhez csatlakozó értelmiségiek, holdudvarok az elmúlt több mint két esztendőben felhívták-e a kormánypárt politikusainak figyelmét mindazokra az anomális jelenségekre, hibás, átgondolatlan, kevésbé demokratikus intézkedésekre, amelyek kiváltották a Nobel-díjjal kitüntetett EU, a különböző nemzetközi szervezetek, kormányok és a nyugati bal-liberális és a konzervatív(!) sajtó kemény bírálatát is? Vagy bármilyen utat is követett a kormány, jobbnak vélték, véltük a hallgatást, a kormány támogatását még a nyílt színű felvonulásokkal is? Nagyon elkötelezettnek vagy szűklátókörűnek kell lennie annak a konzervatív értelmiséginek, aki helyeselné a kormány fél-világ elleni szabadságharcát, aki ne tudná, hogy ezt valutánk is megszenvedte, ami az adósságcsökkenés ütemét is befolyásolta. Ennek káros hatását ma már a miniszterelnök is elismeri azzal a kijelentésével, hogy saját érdekünkben kénytelenek vagyunk meghajolni az erősebb szervezet előtt, bármennyire is nehéz ezt megtenni. Ha ő is így látja, akkor mi értelme volt a kuruckodásnak, az IMF kipaterolásának?

Elismerem, hogy miként nem volt túlságosan ildomos annak idején a „állampárt” politizálását kritizálni, ez a ténykedés a jelenlegi időszakban sem éppen (?) előnyös, különösen akkor nem, ha a politikusok meg vannak győződve saját kiválóságukról, tévedhetetlenségükről. Ha politikájuk alapeleme a sikerek hangoztatása, a példaadás a hanyatló(!) nyugati demokráciáknak – számos vonatkozásban hasonlóan, mint a szocializmus évtizedeiben. Ez a sikerpropaganda még sértő is: azt is feltételezi, hogy a társadalom, a szavazók túlnyomó többsége korlátolt, nem képes gondolkodni, vagy egyszerűen nem törődik saját és az ország sorsával. Jelen gazdasági helyzetben 200 milliót költeni meglehetősen primitív újsághirdetésekre felelőtlenség, értelmetlen pénzkidobás.

Mindettől függetlenül meggyőződésem, hogy az értelmiségi köröknek, jelen esetben a kormány holdudvarának, nemcsak az éljenző felvonulásokhoz kell csatlakozniuk, hanem bíráló, figyelmeztető észrevételekkel is segíteniük kell a kormány munkáját. Ezt még abban az esetben is meg kell tenniük, ha a vezető politikusokban - hatalmuk tudatában - erre nincs fogadókészség, ha feltűnően nem érdekli őket, hogy holdudvaruk tagjai mit mondnak, sőt még akkor is, ha ez a hatalom különböző jellegű rosszallását vonja maga után. Merthogy demokráciában ugye a bosszú szóba se jöhet.