TGM: Még egyszer a Vona Gábor-ügyről

Keddi cikkemet meglepetésemre sokan félreértették a jelek szerint. Némelyek szerint hosszú volt és tekervényes.

Márpedig könnyen összefoglalható.

1. Szerintem a balközép és jobbközép erőknek, véleménycsoportoknak (de különösen a baloldaliaknak) nem lenne helyes támogatniuk a Jobbikot, amely „nemzeti konzervatív” párt: ez az elvek föláldozása lenne, méghozzá – azt hiszem – elfogadhatatlan mértékben.
2. Nem tudok állást foglalni abban a kérdésben, hogy a Jobbik átalakulása (jobboldali, ám többé-kevésbé alkotmányos) néppárttá mennyire őszinte és hiteles. Mindenesetre mai alakjában a Jobbik kevésbé szélsőséges, mint az Orbán-rezsim „kormánypártnak” nevezett apparátusa.
3. Nem hiszem, hogy a Jobbik vezette kormány akkora javulást jelentene az Orbán-rendszerhez képest, hogy liberális és baloldali demokraták, zöldek összefogjanak vele.

Ugyanakkor ez a cikk véletlenül akkor jelent meg, amikor az Orbán-csoport éppen szét akarja bontani a Jobbikot a párt belső ellentéteinek kiélezésével. Az Orbán-sajtó egyrészt szidalmazza a Jobbikot ez utóbbinak a szélsőjobboldali múltja miatt, másrészt azoknak csinál a Jobbikban reklámot, akik visszavezetnék ezt a pártot (az „áruló” Vona Gáborral szemben) a neonáci, antiszemita, paramilitáris szélsőjobboldalra.

Ehhöz nem leszek partner. Ellenzem a Jobbik régebbi és mai elképzeléseit is, ellenzem az Orbán-apparátus politikáját is: jó lenne, ha a magyarországi választóknak nemcsak jobboldali alternatíváik lennének. Nekem egyik se látszik megoldásnak. („Hát akkor mi…?” – kérdezi az olvasó. Jó kérdés.)

De mindettől függetlenül: a Jobbikkal és a Vona Gábor országgyűlési képviselővel szembeni állami propagandakampány gyalázatos. Elítélem. Úgyszintén aggasztónak kell tekinteni az Állami Számvevőszék legújabb lépését, amellyel lehet, hogy anyagilag lehetetlenné teszi a Jobbik indulását az országgyűlési választásokon – ezek Orbán miniszterelnök jellegzetesen alkotmányellenes és antidemokratikus módszerei, amelyek ellen akkor is tiltakozni kell, ha olyan pártot érintenek, amelyet különben nem támogatunk. Szégyen, gyalázat.

Utóirat. Most láttam csak az általam nagyra becsült Róna Péter vitaírását. Megtisztel vele, bár érveimet tévesen rekonstruálja, az elsőt, a fontosabbat nem veszi tekintetbe, és azt képzeli valamiért, hogy én „a létező baloldalt” (az MSZP-t stb.) védem, ami eszem ágában sincs. De ez kevésbé fontos. Azt írja, hogy Orbán kormányon maradása esetén (ami csaknem bizonyosra vehető) minden elvész. Lehet. De azt nem tudjuk, hogy a Jobbik hatalomra kerülése esetén mi vész el. (Bár sejthetjük, ha belegondolunk a pártnak abba az ötletébe, hogy a „műveltségi cenzussal” – az iskolai végzettség szerinti megkülönböztetéssel – korlátozzák az általános választójogot.) Elveink fönntartásának kívánalmát valóban semmissé teheti a végveszély. Föltéve, hogy a kompromisszum révén (önmagunknak mint politikai, tehát erkölcsi lényeknek a föláldozásával) elérhetjük, hogy megjelenjék a láthatáron a megmentő. De kételkedem benne, hogy ilyesmire lenne reményünk.