Tadics © B92

Ennek egy részét saját híveivel, illetve volt ellenfelével kell megvívnia. Az elnökválasztási harc ugyanis nem nagyjából egy irányba húzó, azonos értékeket, célokat valló, csupán részletkérdéseken vitatkozó politikusok párbaja volt, mint az sok, Szerbiánál boldogabb országban lenni szokott, hanem két - legalábbis a jelszavaiban - homlokegyenest ellenkező szemlélet, meggyőződés összecsapása, amely megosztotta az országot. Ebből a nézőpontból a valamivel több mint 50 százalékos eredmény nem ad okot túl nagy boldogságra.
 
Tadics egy pillanatra sem feledkezhet el arról, hogy az ország szavazóinak több mint 47 százaléka másban hisz, mint ő. Elnöke azonban, ha jó elnök akar lenni, csak egész Szerbiának lehet, s nem a saját szavazótáborának. Talán így is gondolja, mivel győzelme megszületése után közölte: az első, akivel tárgyalni, eszmecserét folytatni akar, az ellenfele, Tomiszlav Nikolics lesz.

Tadicsnak nem is vele lesz a legnehezebb dolga - attól, hogy nem értenek egyet, még elpolitizálgathatnak egymás mellett -, hanem koalíciós partnerével, Vojislav Kostunicával. A legfőbb, már a választási eredmény megszületése után néhány perccel felvetődött kérdés ma ugyanis az Belgrádban, hogy mi lesz a koalícióval, amelynek kormányát a Szerbiai Demokrata Párt (DSS) élén álló Kostunica vezeti, de amelynek fő ereje Borisz Tadics Demokrata Pártja (DS).

Ez a múlt év közepén létrejött kényszerházasság - amelyben szerepel még a DSS-szel szoros szövetséget alkotó Új Szerbia, a G 17 Plus és egy bosnyák párt - kezdettől fogva alig nagyon nehezen működik. Kostunica kivételes manőverező képességét bizonyítja, hogy gyengébb partnerként is a kormány élére kerülhetett, és rá tudta bírni Tadicsot, hogy csatlakozzon nacionalista szólamaihoz, fogadja el Koszovó kérdésében vallott álláspontját, a tartomány különválásának merev elutasítását.

Hogy így legyen, sosem zárta ki az elvi lehetőségét annak, hogy összefog az ördögöknek tartott radikálisokkal. Nikolics ugyan többször megmondta, hogy nem kér belőle, de az ő szava kevesebbet számított, mint a Kostunica kétértelmű kijelentései által keltett félelem.

A miniszterelnök talán ott számította el magát, hogy nem vette figyelembe Szerbia megosztottságát. Túl sokat és túl bonyolultan manőverezett ugyanis az EU-ellenes, az oroszországi kapcsolatot istenítő, attól még Moszkvánál is több remélő radikális vezér és az Európához tartozáson kívül Szerbia számára más jövőt nem látó Tadics közötti küzdelemben.

Azt, hogy a választás első fordulójában hűséges fegyverhordozóját, Velimir Ilicset támogatta, még meg lehetett magyarázni azzal, hogy kilencen indultak, s előre tudható volt, hogy Nikolics és Tadics között fog eldőlni a küzdelem. A második forduló előtt sem állt ki azonban koalíciós partnere mellett, akinek a győzelmére akkor egyetlen politikai elemző sem tett volna fel nagyobb összeget a belgrádi fogadóirodákban, amelyekben politikai eseményeket is meg lehet játszani.

Sőt, Kostunica megzsarolta Tadicsot: támogatásáért cserébe azt követelte tőle, hogy módosítsák koalíciós szerződésüket. Vegyék bele, hogy Szerbia felmondja az EU-val kötött politikai megállapodást, amennyiben az unió missziót küld Koszovóba. Ez utóbbi ugyanis a tartomány elszakítása felé tett lépés, tehát a megállapodás aláírásával Szerbia ehhez is beleegyezését adná - szólt a kacifántos érvelés, amelyet az EU-ba menetelést hirdető régi-új államfő nem fogadhatott el.

Mivel Tadics egyedül - a sokban vele egyetértő liberálisoktól is cserben hagyva - győzött, a miniszterelnöknek rá kellett döbbennie, hogy nem olyan fontos, mint hitte. Pontosabban nagyon fontos, csak másképp. A kormányban Tadics miniszterei vannak ugyan többségben, s ki tudnak kényszeríteni bármilyen nekik tetsző döntést, ám a parlamentben a DSS és az Új Szerbia nélkül az úgynevezett demokrata-népies tábor nem érhet el sikert a radikálisokkal és a milosevicsi örökséget ápoló szocialistákkal szemben. Kostunica ezt nagyon jól tudja, s ezért is változtatott eredeti, az EU-megállapodással kapcsolatos követelésén: most már parlamenti ülést és határozatot akar a kérdésben.

Ha pedig mindez nem okozna elég gondot Tadicsnak, akkor még ott van az EU. Az államfő győzelmét egész Európában úgy értékelték ugyan, hogy a felvilágosult, az unióba törekvő Szerbia győzött, de arról egyetlen lelkes nyilatkozatban sem esett szó, hogy Szerbiában - az elmúlt egy-másfél év minden közvélemény-kutatása szerint - erős az EU-ellenesség.

Ez érthető is, mivel a szerbek jelentős része úgy érzi, hogy csak rajtuk csattan a háborús bűnösöket üldöző hágai Nemzetközi Törvényszék ostora, Európa kizárólag az albánok elleni bűnökről hajlandó beszélni, a szerbek elleni koszovói pogromok lazán elfelejtődnek, s mintegy ötven év után ők az elsők, akiktől nemzetközi döntéssel, érveiket meg sem hallgatva elveszik országuk egy részét.

Hogy mindennek fényében a kampánya jelszavává Európát tevő nyertes Borisz Tadics meg akarja-e őrizni a kormánykoalíciót, s hogy képes lesz-e rá, az a következő hónapokban fog eldőlni. Vagy talán a következő pár hétben, amikor Koszovó - összes vezető politikusa szerint - kikiáltja függetlenségét, amelyet az EU, Szerbia véleményét félresöpörve, lelkesen támogat.