A PNAC-ot 1997 nyarán hozták létre a Republikánus Párthoz kötődő, a Clinton-éra külpolitikáját impotensnek tartó neokonzervatívok. Az új csoportosulás más tekintélyes neokon agytrösztökhöz képest működési keretit kötetlen klubformában találta meg. George W. Bush 2000-es megválasztásáig, illetve az iraki háború 2003-as megindításáig sikeresen szabta meg az amerikai, ezzel pedig a globális védelempolitika napirendjét – állapítja meg Böszörményi Nagy Gergely a Kommentár legfrissebb számában.

A szerző hagyatéki leltárt készít. Leo Strauss politikai filozófus egykori háború után felnőtt tanítványai, az úgynevezett chicagói fiúk szerint a nemzetközi hatalmi játszmában a Szovjetunió kimúlásával hegemón helyzetbe került Egyesült Államoknak ki kell használnia helyzeti előnyét, illetve meg kell akadályoznia új riválisok és globális hatalmi aspiránsok felemelkedését. E megközelítés önzőnek tűnhet, de semmiképpen sem a bezárkózással, az amerikai politikai hagyományokban kódolt izolacionizmussal azonosítható. Kezdeményező külpolitikát jelent, amely már a clintoni adminisztrációra is hatással volt, lásd például az 1999-es koszovói beavatkozást, amelyhez nem volt ENSZ-felhatalmazás. A status quo fenntartása érdekében még az unilaterális katonai fellépést sem tartja ördögtől valónak. Henry Kissinger nagy mestere, Metternich szelleme kísértett a PNAC-ban.

A külföld, főleg Európa eleinte értetlenséggel, később fokozott ellenérzéssel figyelte a Bush külpolitikájában testet öltő PNAC-irányvonalat. Cheney és Wolfowitz pardont nem ismerő lépései hatalmi arroganciának tűntek nemcsak a riválisok, hanem az egykori fő szövetséges Nyugat-Európa előtt is. Az elhidegülésért persze az amerikai neokonok az európai vezetőket hibáztatták, de a washingtoni taktika, hogy éket verjen egyes kelet-európai államok, illetve a hagyományos nyugat közé, legalább annyira oka a fagyos viszonynak.

Böszörményi Nagy szerint a PNAC neokonzervatívjainak „legnagyobb érdeme, hogy sosem féltek kimondani, amit hazájuk érdekeiről és azok ellenfeleiről gondoltak vagy tudtak”. Lehet, hogy így van, de ez önmagában kevésnek tűnik, és nem teszi „hagyományukat” megkerülhetetlenné. A mauzóleumokat, most legalábbis úgy látszik, jó időre felveri a gyom. Ezen még az sem változtat, ha újabb republikánus elnök költözik a Fehér Házba.

(Böszörményi Nagy György: A mauzóleum. Kommentár, 2008/1)