Húszezer olyan 16 éves gyermek él ma Ruandában, aki az 1994 áprilisa és júliusa közötti népirtás során elkövetett nemi erőszakból fogant. A rendszerint hutu férfiak és tuszi nők leszármazottai nehezen találják helyüket, általában anyjukkal élnek, de a szélesebb család nem mindig fogadja be őket. Sokak még ma sem tudják az igazságot, de akad, aki tisztában van vele, hogy anyját többször, többen is megerőszakolták – derül ki a londoni BBC összeállításából. Az erőszak gyermekei csak az egyik csoportját alkotják a horror túlélőinek, a Ruandában „élő halottaknak” nevezett embereknek, akik képtelenek elfeledni a történteket, 800 ezer tuszi és mérsékelt hutu előre eltervezett, módszeres legyilkolását. Szakértők közéjük sorolják a népirtás tétlen szemlélőit, az ártatlanul elítélteket, de a bűnösöket is.
Legyilkolt tuszik koponyái
AP/ Margaret Cappa
A dél-afrikai fajüldöző rezsim felszámolása utáni igazságkeresésnek és megbékélésnek nyoma sincs Ruandában, a kigali kormány által felállított közösségi bíróságokat – ahol egyszerre többek felett mondanak ítéletet – kényszerűségből működő intézményeknek tartják. A tanzániai Arushában tárgyaló nemzetközi bíróságon eddig félszáz esetet zártak le néhány tucat ítélettel, és a törvényszék csak az emberiség elleni bűntetteket és a háborús bűnöket vizsgálja. Vagyis az Interahamwe nevű szélsőséges hutu milícia véres kezű tagjainak jó része megúszta a büntetést, mert kisebb súlyú bűntetteket követett el. Nem került sor a törzsi ellentétek történelmi feldolgozására, a gyarmattartó Belgium, az 1994 előtti hutu rezsimet támogató francia kormány, az öldöklések kezdete után a katonai beavatkozást elutasító Washington szerepének kivizsgálására. Elnézték azt is – tárta fel a tavaly repülőszerencsétlenségben elhunyt Alison Des Forges amerikai történész –, hogy a népirtás után a „politikai normalizálás” jegyében 30 ezer hutut öltek meg bosszúból.
