Dél-Koreában a nemzeti megaláztatás napjának nevezik augusztus 29-ét, amikor 1910-ben életbe lépett az egy héttel korábban aláírt, az akkor még egységes Korea japán bekebelezését rögzítő, kikényszerített megállapodás. Száz évvel a brutális elnyomást hozó, Japán második világháborús vereségével, 1945. augusztus 15-én véget ért gyarmati időszak után még mindig keserűek a történelmi emlékek.
Az ázsiai régióban a hegemóniáért folytatott harcot először Oroszország veszítette el a Japánnal vívott, 1904–1905-ös háborúban, és elismerte, hogy Korea a szigetország befolyási övezete. Ugyancsak 1905-ben Japán és az USA között is létrejött egy titkos alku, amely az előbbinek adta Koreát, és az utóbbinak a Fülöp-szigeteket. A többi már csak formalitás volt, a japánok rövid úton véget vetettek a Koreát 1392 óta vezető Csoszon-dinasztia hatalmának. Tokió teljes és erőszakos asszimilációra törekedett: a koreaiaknak japán nevet kellett felvenniük és japánul tanulniuk, férfiak százezreit vitték munkatáborokba, a nők seregeit pedig szexrabszolgaságra kényszerítették a frontokon harcoló japán katonák kénye-kedvére.
A felszabadulás után a Koreai-félsziget kettészakadt, és a nagyhatalmak által meghúzott határvonal mindkét oldalán diktatúra alakult ki. Japán és Dél-Korea 1965-ben normalizálta kapcsolatait, Tokió összesen 500 millió dolláros – mai áron 3,4 milliárd dolláros – jóvátételt fizetett Szöulnak, amely cserébe lemondott minden háborús kompenzációs igényről. A pénz jól jött a gőzerővel iparosodó – és fejlesztési stratégiájában máig Japánt másoló – Dél-Koreának. A viszony rendezését követően Japánban válaszút elé állították az odahurcolt koreaiakat, illetve leszármazottaikat: akik dél-koreai származásúnak vallották magukat, azok állampolgárságot kaptak, akik északiaknak, azoknak meg kellett elégedniük azzal, hogy megtűrték őket az országban. Az 1980-as évek végéig a szigetországban élő minden koreai köteles volt – a bűnözőkkel együtt – ujjlenyomatot adni a hatóságoknak. Li Mjunk Bak jelenlegi dél-koreai államfő is Japánban, Oszakában született 1941-ben, ahol apja egy tehenészetben dolgozott, és a család csak 1945-ben térhetett haza.
Bocsánatot az ázsiai országok ellen elkövetett háborús bűnökért Tokió nevében először 1995-ben Murajama Tomiicsi szociáldemokrata miniszterelnök kért. 2005-ben a konzervatív Koizumi Junicsiro megismételte a gesztust, ám annak értékén sokat rontott azzal, hogy ellátogatott a csatamezőkön meghalt japánok mellett a háborús főbűnösöknek is emléket állító tokiói Jaszukuni sintoista szentélybe. A japán megszállás végének 65. évfordulójára időzítve az idén augusztus közepén mély sajnálatát fejezte ki Dél-Koreának Kan Naoto jelenlegi kormányfő is. Tett egy békülékeny gesztust 2001-ben Akihito császár is, elismerve azt a tényt, hogy a japán uralkodói ház tagjainak ereiben az egykor Korea déli részén létezett Pekcse királysággal létrehozott házassági kapcsolat révén koreai vér is folyik. Ezzel nem mondott újat a történészeknek, akik szerint a japán kultúrát meghatározó számos vonás koreai közvetítéssel jutott el a szigetországba.
Dél-Koreában is csak nemrég kezdtek hozzá a gyarmati múlt feltárásához. A 2003–2008 közötti elnök, Ro Mu Hjun kezdeményezésére törvényt hoztak a japánokkal kollaborálók ügyét kivizsgáló állami bizottság felállításáról. A kutakodás első áldozata éppen Ru pártjának elnöke lett, aki lemondott, mert apjáról kiderült, hogy katonai rendőr volt a japán hadseregben. A bizottság listája több mint ezer nevet tartalmaz. Tavaly novemberben előállt a saját, négyezernél is több kollaboránst felsoroló munkájával egy magánadakozásból finanszírozott, 150 történészt a történelmi dokumentumok átfésülésére ráállító intézet is. Kiderítették, hogy a Dél-Koreát 1961–1979 között irányító diktátor, Pak Csong Hi 1939-ben saját vérével írott hűségesküvel kérte felvételét a japán birodalmi hadseregbe, ahol hadnagyi rangig vitte. De az intézet kollaboránsként nevezte meg a dél-koreai himnusz szerzőjét is. A múlt megítélése nemcsak a 35 évig tartó japán uralom – ami alatt csak meghalni vagy alkalmazkodni lehetett – hossza miatt bonyolult, hanem azért is, mert az 1948-ban hatalomra került autokrata Li Szin Man a kommunista Észak-Korea jelentette veszélyre és az újjáépítésre hivatkozva a bebörtönzött főkolomposok zömét szabadon bocsátotta.
Japán és Dél-Korea egymás fontos gazdasági partnerei – a kétoldalú kereskedelemben 30 milliárd dolláros a japán többlet –, és a két ország kulturális termékei is szabadon áramlanak, amióta Szöul 2004 elején az egykori gyarmattartótól származó zene, film és tévéműsorok előtt álló utolsó értékesítési és sugárzási tilalmakat is feloldotta. A mindössze 0,2 négyzetkilométeres, Szöulban Tokdónak, Tokióban Takesimának hívott, a Dél-Koreában Keleti-, Japánban Japán-tengernek nevezett víztömegben elterülő, jelenleg dél-koreai fennhatóság alatt álló két kopár szikla hovatartozása miatt viszont rendszeresen fellángolnak az indulatok.
A múlt átszövi a sportkapcsolatokat is. Dél-Koreában nem felejtik el, hogy az 1936-os berlini olimpián maratoni futásban győztes Szon Ki Csungnak japán néven, japán színekben kellett versenyeznie. 1948-ban a londoni olimpián aztán ő vitte a független országként először részt vevő, de csak a délieket képviselő Korea zászlaját a nyitóünnepségen. 1988-ban, a szöuli nyári játékokon a stadionban futhatott az olimpiai lánggal, 1992-ben Barcelonában pedig a nézőtéren jelen volt, amikor honfitársa, Hvang Jung Cso napra pontosan 56 évvel az ő diadala után – éppen egy japánt megelőzve – szintén megnyerte a maratonit. A 2002-es, közös rendezésű foci-világbajnokságtól a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség a megbékélés elősegítését remélte. Ehelyett Dél-Korea és Japán azon is összeveszett, hogy az esemény megnevezésében ki szerepeljen elöl, és hol rendezzék a döntőt – az előbbi Dél-Koreáé, az utóbbi Japáné lett. Szöulban pedig nemcsak azt ünnepelték, hogy válogatottjuk – az ázsiai országok közül elsőként, igaz, szemérmetlen bírói segítséggel – az elődöntőbe jutott, hanem azt is, hogy a japán csapat már a nyolcaddöntőben kiesett.
NAGY GÁBOR
