Sajátos politikai menekültek jelentek meg az USA Illinois államában. Északról, Wisconsinból és keletről, Indianából az ottani törvényhozás demokrata szenátorai költöztek át motelekbe, csapot-papot maguk mögött hagyva, némelyikük után még a váltás ruhát is hozzátartozójuk vitte. Azért vágták magukat autóba, és lépték át az államhatárt, hogy államuk szenátusában megakadályozzák a határozathozatalhoz szükséges létszám kialakulását, és ezzel a közalkalmazotti szakszervezetek jogainak megnyirbálásáról szóló, a többségi republikánusok által beterjesztett törvényjavaslatok elfogadását. A konfliktus odáig fajult, hogy ha visszatérnének Wisconsinba, rendőrök kísérnék be őket a törvényhozás üléstermébe, hogy felvegyék a munkát. Február közepe óta tartó távollétük minden napja után pedig száz dollár büntetést szabtak ki rájuk.
Tiltakozó tömeg Wisconsin állam parlamentjében
AP/ Wisconsin State Journal
Egész Amerikában figyelik a Wisconsinban történteket, mert azoknak az országos politikában és a jövő évi kongresszusi, illetve elnökválasztáson is következményeik lehetnek. Az állam tavaly megválasztott új kormányzója, a republikánus Scott Walker azzal szembesült, hogy a következő két pénzügyi évben 3,6 milliárd dolláros hiány tátong a büdzsében. Márpedig az USA-ban a szövetségi államoknak – Vermont kivételével – törvény írja elő költségvetésük egyensúlyba hozását. Minthogy az adóbevételeket megtizedelte a válság, nincs más mód, mint a kiadáscsökkentés, mivel a szövetségi kormány 787 milliárd dolláros – az államoknak pénzügyi mankót nyújtó – gazdaságélénkítő csomagja kifut a szeptember 30-án véget érő jelenlegi pénzügyi évvel.
Wisconsin közalkalmazottai lenyelték a többezres elbocsátást, és hogy az eddiginél magasabb egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékot fizessenek. A vihar akkor tört ki, amikor a kormányzó és a törvényhozás republikánus többsége úgy döntött, megvonja a kollektív bértárgyalás jogát a közalkalmazottak szakszervezetétől, amely inflációt meghaladó fizetésemelésre csak akkor számíthat, ha azt népszavazás hagyja jóvá. A költségvetési kiadás csökkentésének elkerülhetetlenségére hivatkozva legalább tíz államban tervezik a republikánusok a közalkalmazotti szakszervezetek mozgásterének szűkítését.
A küzdelem végkimenetele nehezen megjósolható. A magánszektorban a szakszervezeti tagok aránya tavaly történelmi mélypontra, hét százalékra süllyedt. Ennek okai között a globalizáció hatása éppúgy megtalálható, mint a hagyományos iparágak – különösen az autógyártás – térvesztése, az alacsony szervezettségű szolgáltatási szektor bővülése. A közalkalmazottaknak viszont a harmada tartozik valamelyik szakszervezethez, számuk az utóbbi években folyamatosan nő. A két tábor pedig kijátszható egymás ellen, hiszen a válság sújtotta magánszektorban dolgozók fizetése és juttatásai csökkentek, nyugdíjkilátásaik romlottak, így nehéz őket szolidaritásra bírni az adófizetők pénzéből élő közalkalmazottak krízis előtti javadalmazásának megőrzéséért. Főleg hogy a wisconsini közalkalmazottak még így is kevesebb egészségügyi és nyugdíjjárulékot fizetnek magánszektorbeli társaiknál, miközben több juttatást kapnak.
A közvélemény-kutatások alapján a megkérdezettek többsége ellenzi, hogy megvonják a közalkalmazotti szakszervezetek kollektív bértárgyalási jogát. Pedig az nem mindig volt magától értetődő. Elsőként, 1959-ben éppen Wisconsin adta meg. Az 1929–1933-as világválság után az amerikai jóléti állam alapjait lerakó demokrata Franklin Delano Roosevelt elnök éppúgy nem látta értelmét, mint a legnagyobb szakszervezeti tömörülés, az AFL–CIO 1955–1979 közti legendás vezetője, a Fehér Ház uraival időnként egyenrangú félként tárgyaló George Meany. Úgy vélték, tudathasadásos állapot keletkezne, ha a közalkalmazottak csoportja agresszív bértárgyalásokba fogna munkaadójával, az állammal.
Az idő az aggodalmakat igazolta. A közalkalmazotti szakszervezetek szállították a fegyelmezett szavazókat a politikusoknak, akik a hatalomba kerülve rugalmasnak bizonyultak a követelések teljesítésében. Így fordulhatott elő, hogy az USA számos államában meghatározott szakmákban a dolgozókat nem veszik föl anélkül, hogy belépnének az ágazati szakszervezetbe. Más helyeken a munkáltató akkor is kötelezően levonja és továbbítja a tagsági díjukat, ha nem csatlakoznak az érdekképviselethez.
A befolyásos pedagógus-szakszervezetek nem engedik bevezetni a tanárok teljesítményének mérését és ezzel a pályára alkalmatlanok kiszűrését, beleszólnak az oktatási program kidolgozásába, és az esetleges elbocsátásoknál ragaszkodnak a szenioritás elvéhez, összezárva soraikat a fiatalabb kollégákkal szemben. Az összefonódás legveszélyesebb hozadékai viszont a közalkalmazottak nyugdíjára és nyugdíjaskori egészségügyi ellátására vállalt kötelezettségek, amelyek az államoknak 700 milliárd és 3 ezermilliárd dollár közti lehetséges jövőbeni kiadást – valóságos pénzügyi bombát jelentenek.
A harcnak nagypolitikai színtere is van. A szakszervezetek hagyományosan a demokraták mellett állnak. Nem csupán kampánytámogatásuk kilenctizedét adják a pártnak és jelöltjeinek, a választások napján aktivistáik ösztönzik részvételre – ha kell, szállítják a voksolás helyszínére – a velük szimpatizáló szavazókat. A demokraták és szakszervezeti szövetségeseik most a nagyvállalati lobbit és a republikánusok jobbszárnyát látják a támadás mögött, és felhívják a figyelmet, hogy a wisconsini kormányzót és társait a konzervatív Tea Party mozgalom támogatja, és a milliárdos Koch fivérek (HVG, 2011. február 26.) politikai szervezetei pénzelik. Barack Obama demokrata elnök sincs könnyű helyzetben. Miközben pártja és az ő támogatói bázisát morzsolják, nem kelhet ki túl hangosan az intézkedések ellen. Az amerikaiak többsége ugyanis épp az elszabadult deficit és adósság miatt szavazta vissza a republikánusokat a washingtoni képviselőházi többségbe, és adta kezükbe tucatnyi állam irányítását. Ráadásul a kormánynak is kényes döntésekkel kell csökkentenie a szövetségi költségvetés hiányát.
NAGY GÁBOR
