„Egy férfi hívott telefonon, hogy állítólag az Észak-egyiptomi Erkölcsi Bizottságot képviseli. Sosem hallottam ilyen szervezetről. Azt mondta, régóta figyelnek, és amivel foglalkozom, az iszlámellenes, mert a nők helye a családi tűzhely mellett van. Ha folytatom az erkölcstelen viselkedést, megbotoznak” – mondta a HVG-nek Nehád Abul Komszán, az Egyiptomi Központ a Nők Jogaiért szervezet vezetője. Az ilyen beszámolók – folytatta – mindennaposak a szervezet kairói központjában.
Az év elején kitört egyiptomi forradalom fő jelszava volt a nemi és vallási egyenlőség, ám hamar kiderült, sokan még a Tahrír téri tüntetők közül sem értenek egyet a nők egyenjogúsításával. Márciusban pedig a nőnapon felvonuló néhány tucatnyi nőjogi aktivistát már atrocitások is érték a téren, több száz dühödt iszlamistával találták szemben magukat, és a legenyhébb rigmus az volt, hogy „Vissza a konyhába!”.
„A vallás térnyerésével a nők fokozatosan kikoptak a politikából, amihez az utóbbi harminc év diktatúrája is hozzájárult” – magyarázta a HVG-nek Abul Komszán. Pedig a nemek egyenjogúságának kérdésében az 1952-es egyiptomi forradalom kedvező fordulatot hozott. A baloldali, szovjetbarát Nasszer-rezsim 1956-ban törvénybe iktatta a nemek közti egyenlőséget, és komoly erőfeszítéseket tett a megkülönböztetések felszámolásáért. Egyre több nő jelent meg a közéletben, családok ezrei küldték lánygyermekeiket iskolába és dolgozni, amire addig nem volt példa a régióban.
Az Izraellel szembeni vesztes háborúk okozta gazdasági és kulturális válság nyomán jelentős változások indultak az 1970-es évek derekától. A Sínai-félsziget Izrael általi elfoglalását istencsapásként megélő egyiptomi társadalom a közéletben felerősödő, megtűrt iszlamista felhangok hatására visszatért a tradicionális gondolkodásmódhoz, miszerint a nők feladata az anyaság és a család összetartása. A duplájára nőtt népesség komoly gondokat okozott a munkaerőpiacon is, ahol a hagyományosan férfiközpontú társadalom nem tűrte a női konkurenciát.
A törvényekben a nők egyenjogúságot élveznek ugyan, ám a gyakorlatban nem. Az Anvar Szadat, később pedig a hatalmától minap megfosztott, jelenleg bírósági eljárás alá vont Hoszni Mubarak vezette kormányok előszeretettel hagyták figyelmen kívül még azt a kevés jelentkező nőt is, akik állami pozíciókra pályáztak. A mindenkori kormányok tűzzel-vassal üldözték a politikai iszlamizmust, amely beleszólást követelt a bel- és külügyekbe, kevésbé jelentős kérdésekben ugyanakkor kedveztek neki. Ennek lett áldozata a női egyenjogúság, akárcsak a művészek, az írók szólásszabadsága a vallási kérdésekben. „Egy-két szimbolikus figurán kívül nem volt női politikusa az országnak” – állította David Stanford, az El-Maszri El-Júm nevű egyiptomi napilap szerkesztője. „Az egykori first lady, Suzanne Mubarak volt az ország kirakatarca – tette hozzá –, a vezetés pedig azt szorgalmazta, hogy az emberek inkább a vallás, mint a politika felé forduljanak.”
A 1990-es évekre az országot erős megosztottság jellemezte nőjogi kérdésekben. A liberálisabb nagyvárosok – Kairó, Alexandria és Szuez – asszonyai a helyi színvonalas oktatásnak, valamint a világhálóhoz való hozzáférésnek köszönhetően egyre hangosabban kezdték követelni jogaikat. Vidéken azonban továbbra is gyakorlat a nők körülmetélése, a gyermekkori kiházasítás, és mindennapos a családon belüli erőszak. „Az írástudatlanság a vidéken élő nőknél elérte a 60 százalékot” – áll a Szervezet a Nők Erősítéséért és Fejlesztéséért nevű egyiptomi alapítvány jelentésében.
Ezen a helyzeten változtathat a januári forradalom. A Tahrír téren az asszonyok is kint voltak, a doktornőktől az egyetemistákon át az egyszerű földművesekig – mondta a HVG-nek Tahani el-Gebali, Egyiptom első női bírája, az alkotmánybíróság alelnöke. „A forradalom győzelmével azt vártuk, hogy demokratikus átalakulás zajlik le az országban, de ez sokkal nehezebben megy, mint ahogy reméltük. De legalább már van női elnökjelölt” – tette hozzá, utalva Butajna Kamel 49 éves aktivistára, ismert tévés személyiségre.
A közéletben a nők politikai szerepvállalása máris éles vitát generált. A kormányesélyes és nagy valószínűséggel az őszi választásokkal az ország új elnökét adó Muszlim Testvériség mozgalom az utóbbi hetekben jelezte, hogy nem támogatja a nem muszlimok és a nők indulását az elnöki pozícióért, bár nem zárkózik el a demokratikus megméretéstől. A Testvériségből kivált és a radikális szalafista vonulathoz tartozó imámok sarkosabban fogalmaznak. „Nő nem lehet elnök. Minden hónapban gyengék lesznek, ha megjön a menstruációjuk. Hogyan helyezhetnénk így a kezükbe egy nemzet sorsát?” – jelentette ki az ország legnagyobb szalafista szervezetének elnöke, Mohamed Muktár al-Ádli.
A nők egyenjogúságát megkérdőjelező politikai szereplők jelentős befolyásáról tanúskodik, hogy a forradalom győzelme után az alkotmány módosításáról kiírt márciusi népszavazáson hatalmas tömegeket mozgósítottak. A referendum elsősorban az elnökség időtartamáról és a választások menetrendjéről szólt, de egyik pontja miatt az iszlamisták országos kampányba kezdtek. Ez az 1980-ban, még Szadat idején bevezetett cikkely megtartása volt, miszerint az iszlám az ország vallása, az arab a hivatalos nyelve, a jog elsődleges forrása pedig a saría, vagyis az iszlám törvénykezés.
A saríaalapú jogrend nagy valószínűséggel komoly akadályokat támaszt abban, hogy a nők vezető, illetve politikai pozíciókat tölthessenek be. Hiába egyesítették erőiket a referendum elutasításáért a liberális és baloldali pártok, illetve a kopt keresztények, az egyiptomiak elsöprő többséggel mondtak igent, ami nemcsak a vallási toleranciára, de a női egyenjogúságra is árnyékot vet.
JÁSZBERÉNYI SÁNDOR / KAIRÓ
