Most akkor változtatott-e a Világbank elnökének kinevezési gyakorlatán Washington, vagy sem? Akik szerint igen – ők vannak kisebbségben –, azt hangsúlyozzák, hogy az 52 éves, dél-koreai születésű amerikai orvos és egészségügyi szakember, Jim Yong Kim végre nem közgazdász vagy politikus, így megértőbb lesz az infrastrukturális és gazdaságfejlesztési programok emberi dimenziói iránt. Akik viszont úgy gondolják, maradt minden a régiben, arra mutogatnak, hogy hiába indultak a posztért hárman is, az amerikai hitbizomány maradt, a hiteleiért cserébe átláthatóságot és a korrupció elfojtását követelő Világbank igazgatótanácsa ezúttal is zárt ajtók mögött, az USA és Európa összejátszásával döntött a poszt betöltéséről.
A változást sürgető BRICS-országok – Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika – a részvényesi matematika rideg logikája mellett magukat is okolhatják, hogy nem sikerült komolyabb kihívást intézniük a Világbankot ellenőrző fejlett országokhoz, s megegyezni közös jelöltről. Március végi újdelhi csúcstalálkozójukon megpendítették ugyan, hogy saját fejlesztési bankot hoznak létre, ennek azonban egyelőre kevés az esélye. Ilyen pénzügyi intézményt földrajzilag ennyire szétszórt tagok még nem alapítottak, és Pekingnek sem sikerült eloszlatnia a többiek félelmét a kínai túlsúlytól. A Nyugatnak addig jó, amíg az ötök nem tudnak megegyezni, hiszen a potenciáljuk indokolná a térnyerésüket. A BRICS-országokhoz tartozik a világ GDP-jének 18, népességének 43, valutatartalékának 40 százaléka, ők bonyolítják le a világkereskedelem 15 százalékát, és vonzzák a tőke 53 százalékát. A következő öt évben az előrejelzések szerint a gazdasági növekedésük minimum a duplája lehet annak, amit az USA vagy az EU képes lesz elérni, s a GDP-jük 2015-re maga mögött hagyhatja az eurózónáét.
A júliusban hivatalba lépő Kimnek a Világbank működőképessége érdekében el kell nyernie a BRICS-államok bizalmát, amit segíthet, ha onnan választ magának alelnököt, ahogy a testvérintézmény IMF élére tavaly – szintén az 1944-es alapítás óta élő amerikai–európai paktum jegyében – kinevezett francia Christine Lagarde is nagyobb szerepet ad a kínai jegybanktól érkezett Csu Min vezérigazgató-helyettesnek. Ennél is komolyabb feladat Kim számára a Világbank szerepének újrafogalmazása, mert a nemzetközi pénzügyi intézmény légüres térbe került. Eredetileg a második világháború utáni nyugat-európai újjáépítést támogatta, majd az 1970-es évektől a fejlődő világ felé fordult, az 1990-es években pedig a tervgazdaságról a szabadpiacira áttérő Kelet-Európában aktivizálódott. Ma már viszont a regionális intézmények – mint az Amerika-közi Fejlesztési Bank vagy az Ázsiai Fejlesztési Bank – a maguk térségében a Világbanknál jelentősebb szereplők, és egyre több afrikai és más fejlődő ország a nyersanyagkincsre vágyó Kína hiteleiből, lazább feltételekkel fejleszti infrastruktúráját. A humanitárius programokban pedig a vezető szerep az olyan magánalapítványoké lett, mint a Microsoft-alapító és felesége létrehozta Bill and Melinda Gates Foundation.
A Világbank leszámolt a kilencvenes években Kelet-Európában is a szabadpiaci ortodoxiát megkövetelő diktátumai zömével, ám még mindig arra van berendezkedve, hogy egyes országokkal tárgyaljon a finanszírozandó programokról. Szakértők szerint jobban tenné, ha minél több határokon átívelő programot indítana a gazdaságfejlesztésben, az infrastruktúra építésében vagy a szegénység felszámolásában. Kim azt is megígérte, hogy irányítása alatt a Világbank tudásközpontként működne, s ideológiamentesen, a fejlődő országokat bevonva ajánlana megoldásokat a problémákra.
A fejlettek–fejlődők viszálya az IMF-ben is jellemző volt. Az amerikai fővárosba az EU képviselői pénzt szerezni mentek, s hűvös fogadtatásra leltek. Lagarde zárásként lelkesen újságolta ugyan, hogy 430 milliárd dolláros kötelezettségvállalással sikerült erősíteni a második éve az adósságválságba süllyedt eurózóna-periféria megmentésén munkálkodó Valutaalap pénzügyi eszközeit, ám a számok mögötti helyzet árnyalja a képet. Az IMF januárban még 600 milliárdot szeretett volna begyűjteni, a végül összekalapozott pénz csaknem felét, 150 milliárd eurót az eurózóna 17 tagja dobja össze, 60 milliárd dollár érkezik Japántól – Lengyelország 8 milliárddal száll be –, a BRICS-kvintett pedig csak a világ 20 vezető gazdaságának (G20) júniusban, a mexikói Los Cabosban rendezendő csúcstalálkozója után nyilatkozik most csak elvileg megerősített hozzájárulásának mértékéről. Az USA pedig egyáltalán nem ad pénzt.
Kína és négy társa akkor lesz nagylelkű, ha a Nyugat nemcsak a pénzüket akarja, hanem nagyobb beleszólást kínál nekik az IMF ügyeibe. A kvótaemelésről – amelynek révén Kína a harmadik legnagyobb részvényes lenne, és Brazília, India és Oroszország is az első tízbe kerülne – már 2010-ben döntöttek, ám a Valutaalap meghatározó tulajdonosa, az USA még nem ratifikálta a változást. Így az nem léphetett életbe, s Barack Obama amerikai elnök a novemberi választás előtt már nem is tervezi a számára politikai támadási felületet jelentő jóváhagyatást a kongresszussal. A BRICS-országoknak most be kellett érniük azzal az ígérettel, hogy 2014-ig újra, és vélhetően ismét a javukra felülvizsgálják az IMF kvótarendszerét, s vele a szavazati súlyokat, a 24 tagú igazgatótanácsban lévő nyolc helyéből pedig Európa az idei év végéig lead kettőt.
A fejlődő országokat különösképp zavarja, hogy az IMF hatalmas összegeket fordít az eurózóna náluk sokkal gazdagabb tagjainak megmentésére. Míg folyó áron az 1995–1996-os pesoválság során Mexikót 17,8 milliárd dolláros hitelkerettel segítették ki, s az 1998–1999-es pénzügyi krízis idején Dél-Korea, Indonézia és Thaiföld 40,1 milliárdot kapott, Görögországnak, Írországnak és Portugáliának együttesen 107 milliárd dollár jutott. Ráadásul a fejlődők szerint az IMF-nek eszébe sem jut az EU-tagállamoknak olyan szigorú gyógymódot előírni, mint tette ezt a többiek esetén. Ez még akkor is igaz, ha a tőkegyűjtés feltétele az volt, hogy az eurózónát védő tűzfalat ezermilliárd dolláros magasságba emeljék, amit a tizenhetek pénzügyminiszterei március végén Koppenhágában megtettek. Az IMF – újfent figyelmeztetve, hogy az európai adósságválság az egész világgazdaságot fenyegeti – gazdasági előrejelzésében sem követelt, inkább tanácsolt három dolgot: az EU ne vigye túlzásba a megszorításokat, az Európai Központi Bank tartson ki a laza monetáris politika mellett, és az eurózóna válságalapja közvetlenül is segítse a bajba került bankokat.
NAGY GÁBOR
