„Az apám ács, egy évet dolgozott Afrikában. Amikor hazatért Damaszkuszba, saját házat vett. A szír polgárháború kitörése után elköltöztünk a rokonokhoz a kurdok lakta északkelet-szíriai al-Haszakába. Mire visszamentünk Damaszkuszba, kirabolták a lakásunkat, nem maradt semmink. Újra útra keltünk – szerencsére, mert a házat találat érte –, és itt, Irakban kötöttünk ki” – mesélte egy tízéves szíriai kurd kislány a szír határtól 60 kilométerre lévő domizi menekülttáborban.
Az Irakon belül önálló államként működő Kurd Régió északi részén, Duhok város közelében felállított tábor első kurd lakói egy 2004-es lázadás után érkeztek Szíriából. Ők ma már többemeletes családi házakban laknak – ezek mellett húzták fel az új sátortábort a szír polgárháború menekültjeinek. Két szíriai kurd párt belviszálya, illetve az iszlamista milíciák fenyegetései elől menekülőknek köszönhetően az 55 ezres férőhelyű tábor megtelt. Az ENSZ hamarosan újabb menedékhelyet nyit tíz kilométerrel odébb, Fajdában. Erbílnek, a kurd autonómia fővárosának környékén is több tábor létesült, de a szíriaiak nem szívesen mennek oda, mivel az ottani kurd nyelvjárást nem értik, így nehezebben boldogulnak.
A menekültek több okból hagyták el hazájukat. Egyesek évtizedek óta Damaszkuszban vagy Aleppóban éltek, és a háború elől menekültek el. Mások a viszonylag békés Északkelet-Szíriából érkeztek. Az elmaradott, már a háború előtt is szegény és munkanélküliséggel küzdő vidéken a háborús viszonyok tovább rontották az életszínvonalat. Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy a szíriai kurdok körében irányító szerepre törő törökországi Kurd Munkapárthoz (PKK) kapcsolódó Demokratikus Szövetség Pártja (PYD) a családok férfi tagjait katonáskodásra kényszeríti. A lázadó Szabad Szíriai Hadsereg pedig állítólag pénzt követelt, a gyerekek életével zsarolva a családokat.
a táborban sem könnyű az élet. A bőséges téli esőzések nyomán az utcák hetekre sártengerré változtak, az alacsonyabb részeken álló sátrakba befolyt az összegyűlt víz. Sokan sáncokkal védekeztek, mások téglákból, bádoglemezekből, konténerekből összetákolt házakat építettek, akár az ENSZ-től kapott sátrakkal bővítve, így többszobás menedéket alakítva ki. Az építkezések általában kalákában folynak, részben saját forrásokból, részben emberjogi szervezetek adományaiból – mondta az ENSZ egyik alkalmazottja a HVG-nek. Elvben az ENSZ minden regisztrált menekültnek ad élelmiszerjegyet, a legrászorultabbak – öregek, egyedülálló nők, gyerekek – még havi 31 dollárt is kapnak. A kurd kormány alkalmazottai által végzett regisztrálás azonban lassú, és olykor – pénzt kérve érte – visszaélnek vele. A táborban komoly gond a higiénia hiánya. A sátrak közt szétszórva, víz nélküli, közös illemhelyek állnak a táborlakók rendelkezésére, de használatát e sorok írójának nem ajánlották.
A segélyszervezetek csak a gyerekek egy részének tudnak oktatást biztosítani, azt is arabul, a gyerekközpontok közös éneklései, a kötő- és varrótanfolyamok, egyéb foglalkozások nem pótolják az iskolát. Ha van szabad hely, a tankötelesek járhatnak a táboron kívüli iskolákba, de azok főként kurd nyelvűek. Az UNICEF küldötteinek fejfájást okoz, hogyan segítsék a kamaszokat és a fiatalokat, akik középiskolai, egyetemi tanulmányaikat hagyták félbe.
A nehézségek ellenére pezseg az élet, ami a szíriai kurdok vállalkozó szellemét és munkakedvét tanúsítja. Két tucat pékség, számos gyrosvendéglő, zöldségbolt, kávéház, internetkávézó és fodrászat, sőt szépségszalon is működik. A táboron kívüli piacot célozzák meg azok, akik cserepes növényeket nevelnek, vagy eladásra szánt galambokat tenyésztenek. De van szerszámáruda, szőnyeg- és bútorüzlet, menyasszonyiruha-bolt, gyakori például a sátrak közt tartott menyegző. Valaki aranyboltot akart nyitni – arany ékszer nélkül a Közel-Keleten nincs házasság –, de nem kapott engedélyt.
Az idegenlét nem ismeretlen a menekültek számára, hiszen Szíriában is megtapasztalták. Ez volt a hivatalos megnevezése annak a 200–360 ezer kurdnak és leszármazottjának, akiket 1961-ben megfosztottak szír állampolgárságuktól, mondván: nem tudják igazolni, hogy felmenőik már 1945 előtt is Szíriában éltek. Két éve, nem sokkal a szíriai felkelés kitörése után, Basar Asszad szír elnök állampolgárságot ígért az északkeleti „idegeneknek”, de a több százezer hontalanból állítólag a mai napig csak pár ezer jutott szír személyi igazolványhoz. Az idegeneknek Szíriában nincs szavazati joguk, nem tölthetnek be állami tisztséget, nem járhatnak egyetemre, nem birtokolhatnak házat, földet, üzleti vállalkozást vagy autót, nem is örökölhetnek vagy hagyhatnak örökül, és útlevelük sincs.
Duhok tartományban hivatalosan 100 ezer menekült él – a domizi tábor népességének a kétszerese –, de a segélyszervezetek egyetértenek abban, hogy ennél jóval többen lehetnek. Számos lakó a táboron kívül keres munkát, ami a „kurd testvériség” tudata ellenére feszültséget okoz a helyi iraki kurdokkal szemben. Duhok tartományban egyre dühödtebben beszélnek a menekültekről – akik miatt jelentősen drágultak az ingatlanok, csökkentek a bérek, szűkültek a munkalehetőségek. A domizi tábor vezetője nemrég úgy nyilatkozott, hogy 20 ezer menekült dolgozik Duhokban, de a valós szám ennél több lehet.
A szír menekültek – akár segédmunkások, akár szakemberek – alacsonyabb bérért is hajlandóak dolgozni, mint az iraki kurdok, pedig gyakran képzettebbek, szorgosabbak. Az építőiparban és a kertészetekben a menekültek túlsúlyba kerülnek, és hasonló a helyzet a turizmusban, ahol a hotelek szívesen alkalmaznak arabul jól beszélő és angolul is megszólaló szíriai kurdokat.
Sokan panaszkodnak a közbiztonság romlására, és az észak-iraki olajbonanzából egyre nagyobb jómódban élő helyiek egy része úgy érzi, a szíriaiak gazdasági menekültek. Akad, aki beismeri: nem a háború kergette el. Egy duhoki hotel szír ortodox keresztény recepciósa elmesélte, hogy katonaszökevényként érkezett, miután két évet már leszolgált a szír hadsereg kötelékében. Az aleppói repteret védte a felkelőkkel szemben – akik szerinte nem a demokratikus ellenzék, hanem sokkal inkább a fundamentalista iszlamisták soraiból kerültek ki. A szintén a recepción dolgozó szír lány sem a háborús életveszéllyel, hanem azzal magyarázta eljövetelét, hogy nem volt otthon víz, villany, és az élelmiszer is nagyon megdrágult.
A részben még mindig törzsi gondolkodású, idegenekkel szemben gyanakvó helyi társadalomban tetten érhetők az előítéletek. Egy duhoki taxisofőr például arra figyelmeztetett, hogy vigyázzanak a magányos európai nők, mert a szírek erőszakosan léphetnek fel – nyomatékul pedig barna bőrtokba bújtatott pisztolyát is felajánlotta kölcsönbe. A támadók állítólag letépik az arany ékszert a nők nyakából, lopnak, gyilkolnak, asszonyokat erőszakolnak meg, sőt újabban néhány kisgyermek is nyomtalanul eltűnt – ecsetelte. Ő ugyan fel nem vesz szír utast, mert megzsarolják a sofőrt, hogy kivetik magukat a száguldó kocsiból vagy feljelentik nemi erőszakért, ha nem ad nekik pénzt – tette hozzá. Ezért nem csoda, hogy naponta térnek vissza Szíriába a menekültek, mások pedig – mint a hotel keresztény recepciósa – Európába szeretnének eljutni.
SPÄT ESZTER / DUHOK
