Tízmillió dollár értékű foszfáttal a fedélzetén futott be a kanadai Vancouver kikötőjébe nemrég az Ultra Bellambi teherhajó. A rakomány a vitatott hovatartozású Nyugat-Szahara északi részén található Bou Craa-i bányából érkezett, a foszfátot a marokkói OCP társaság termelte ki, s a Calgary központú Agrium vásárolta fel, amely a zsíros kontraktus értelmében még legalább hat évig importálhat az értékes ásványkincsből. A Western Sahara Resource Watch szervezet becslése szerint 2013 októberének végéig 44 hajó szállított foszfátot összesen 300 millió dollár értékben az egyre bővülő kapacitással működő nyugat-szaharai bányából.
Bár a Bou Craából származó évi 2,5 millió tonna eltörpül a Marokkó által kitermelt 27 millió tonna foszfát mellett, Nyugat-Szahara (hivatalos nevén Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság) számára ez pótolhatatlan veszteség, mivel foszfáteladásból származik exportjának több mint a 60 százaléka. Az ENSZ nem ismeri el Rabat szuverenitását a jórészt sivatagos, félmillió lakosú, Algéria, Marokkó és Mauritánia által határolt terület felett, ráadásul sokak szerint Marokkó – mint megszálló hatalom – az ásványkincs kitermelésével nemzetközi jogot sért.
Idő persze lett volna az egykori spanyol gyarmat státusának rendezésére – akarat annál kevesebb. Marokkó 1956-ban, Mauritánia pedig 1960-ban nyerte el függetlenségét, Nyugat-Szahara azonban egészen 1976-ig gyarmati igazgatás alatt maradt. Spanyolország az egy évvel korábban tető alá hozott madridi szerződésben – figyelmen kívül hagyva az 1973-ban indult függetlenségi mozgalom, a Polisario Front akaratát – a két szomszédos országnak juttatta a területet. Rabat – Nagy-Marokkó eszményétől fűtve – hamarosan megszállta Nyugat-Szahara területének kétharmadát, majd Mauritánia 1979-es kivonulása után az egészet.
A Polisario gerillaháborút indított a megszállók ellen, amit 1991-ben tűzszünet zárt le, ennek betartásáért azóta az ENSZ nyugat-szaharai missziója, a MINURSO felel. A terület státusáról, azaz a Marokkóhoz tartozásról vagy a teljes függetlenségről népszavazás hivatott dönteni, de annak jogi feltételeiről évtizedek óta képtelenek megegyezni a felek. A konfliktus lezárásához az egykori amerikai külügyminiszterről elnevezett 2003-as Baker-terv járt a legközelebb, négyéves autonómiát, majd annak lejárta után referendumot helyezve kilátásba, ám azt akkor Marokkó csípőből elutasította.
A nyugat-szaharai konfliktus befagyottá merevedett, a nyugati részeket Marokkó, a keletieket a Polisario tartja ellenőrzése alatt, a két területet pedig 2700 kilométer hosszú, marokkói katonák által őrzött homokfal választja el egymástól. A status quo Marokkónak kedvez: VI. Mohamed király legutóbb újfent világossá tette, hogy a szaharai tartományok megtartása fontos a területi integritás miatt, így nem várható, hogy Rabat egyhamar lemondana Nyugat-Szaharáról, vele pedig a jól jövedelmező foszfátbányászatról és a halászati jogokról. Marokkó mindeközben igyekszik jó arcát mutatni a külvilágnak, és úton-útfélen hangoztatja, hogy Nyugat-Szahara jobban teljesít: folyamatosak a beruházások, dől a pénz a halászati kikötőkbe, már tervezik a tömegközlekedés fejlesztését, sőt megépülhet az első egyetem is.
Az alacsony adókkal, földdel és élelmiszer-támogatásokkal Nyugat-Szaharába csábított és letelepedett marokkóiak miatt mára teljesen felborultak a demográfiai arányok. A főleg nomád pásztorkodással foglalkozó szahravik („déli berberek”) életéről vajmi keveset tudni, külföldi újságíró ugyanis szinte alig léphet a területre. Nyugat-Szaharában az életkilátások összehasonlíthatatlanul rosszabbak, a várható élettartam csupán 54 év, míg Marokkóban 72. A helyieket állandó diszkrimináció és magas munkanélküliség sújtja, miközben a marokkói hatóságok a függetlenségi törekvéseket csírájában elfojtják, a rendet pedig 100–140 ezer katona vigyázza. A Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet szerint Rabat a sajtószabadságból is gúnyt űz: két éve például azért kellett bezárni az al-Dzsazíra arab hírtelevízió helyi irodáját, mert a csatorna kritikus éllel mutatta be a konfliktust.
A helyzet nem sokkal jobb az algériai tindoufi menekülttáborokban sem, ahol a közelben letelepedett emigráns kormány becslése szerint több mint százezren zsúfolódnak össze. A tábor négy körzete közül csak kettőben van áram, igaz, a tisztaságra nem lehet panasz, a Polisario pedig számos iskolát és kórházat tart fenn az 1976–1991 közötti harcok elől elmenekült, jórészt sátrakban és homokból összehordott épületekben élő szahravik számára. Marokkó szerint a tindoufi menekülttáborok a szélsőségesek melegágyai, amit a Polisario minduntalan tagad, bár a megkérdezettek – ha úgy adódna – az erőszaktól sem riadnának vissza, ha a függetlenség évtizedek óta áhított eléréséről lenne szó. Nem véletlen, hogy az arab tavasz Nyugat-Szaharát is elérte, és fő célpontja Mohamed Abdelaziz, a Polisario 37 éve hivatalban lévő, teljhatalmú vezetője volt, akit a törzsi alapú egypártrendszer, illetve a vélemény- és gyülekezési szabadság csorbítása miatt támadnak.
Folyamatos bírálat éri a MINURSO-t is, mivel jelenleg ez az egyetlen olyan ENSZ-misszió a világon, amelynek jogköre nem terjed ki az emberi jogok betartásának ellenőrzésére. Bár tavaly áprilisban a mandátum kiszélesítésére Susan Rice volt amerikai ENSZ-nagykövet is kísérletet tett, miután Marokkó lefújta a közös hadgyakorlatozást, Washington visszatáncolt. Diplomáciai források szerint az ENSZ-tisztviselők korábban meglehetősen borús képet festettek a jövőt illetően, mondván: Nyugat-Szahara – ha megszületne – életképtelen állam lenne, amely még a saját határait sem tudná megvédeni. A világszervezet azóta valamelyest finomított az álláspontján, s már elképzelhetőnek tartja a terület függetlenné válását, ám kitűzött célját valódi hatáskör nélkül működő ENSZ-misszióval a háta mögött kellene véghezvinnie.
FEKETE ISTVÁN
