Gyorsítva a falnak

„A peresztrojkát elárulták. Az árulók pedig mi voltunk, azok, akik kigondoltuk, akik megvalósítottuk és végül el is temettük. A nagy árulás azonban kicsi visszalépésekből állt össze: a populistáknak tett engedményekből, a tekintély előtti meghajlásból, a kishitűségből, a módosítgatásokból, valamint a megtervezett intézkedések kényelmesekre cseréléséből” – így értékelte az 1985-ben kezdődött politikai és gazdasági reformokat hét évvel későbbi könyvében Nyikolaj Rizskov akkori szovjet miniszterelnök.

Az 1980-as évek közepére minden tekintetben válságba jutott Szovjetunió megmentésére Mihail Gorbacsov tette az utolsó kísérletet: az akkor 53 éves politikus 1985 márciusában – Konsztantyin Csernyenko halála után – szerezte meg az SZKP főtitkári címét, és másfél hónappal később hirdette meg a társadalmi és gazdasági fejlődés felgyorsítását célzó, s csupán 1987-ben peresztrojkára átnevezett programját. A váltásra mindenképpen szükség volt: az ipari termelés növekedése gyakorlatilag megállt, az olajár zuhanása miatt lecsökkentek az exportbevételek, s a Szovjetunió képtelen volt tartani az ütemet az új fegyverkezési kezdeményezéseket meghirdető USA-val.

A reformok – állítják Gorbacsov akkori szövetségesei, illetve ellenfelei – nem voltak átgondoltak, irányítóik azzal követték el az első fő hibát, hogy a termelőeszközök gyártására helyezték a hangsúlyt. Ennek következtében nőtt ugyan az ipari termelés – és emelkedtek a jövedelmek is –, ám nem volt elég fogyasztási cikk, így a boltokból hamar elfogytak az áruk, s hétről hétre nőtt a hiánytermékek száma. Ugyancsak hiba volt az úgynevezett száraz törvény (szuhoj zakon) bevezetése: az 1985-ben elrendelt alkoholtilalom egy csapásra népszerűtlenné tette Gorbacsovot az egész országban, s közben tovább csökkentek a költségvetési bevételek is. Bár a jogszabályt 1988-ban visszavonták, Grúziában addigra szinte teljesen megsemmisítették a szőlőültetvényeket, s így a volt szovjet tagköztársaság a mai napig nyögi a gorbacsovi örökséget.

Az egyre súlyosabbá vált áruhiány közepette Gorbacsovék törvénnyel növelték meg a vállalatvezetők hatáskörét, ami részben azzal járt, hogy az igazgatók dönthettek a bevételek jó részének felhasználásáról. A gyáraknál maradt – a költségvetésből viszont hiányzó – pénzekből sokszor felesleges import, illetve alkalmazotti pluszjövedelem lett, ami növelte a keresletet, és ezzel az áruhiányt is. Az ismert orosz közgazdász s 1990-ben miniszterelnök-helyettes Grigorij Javlinszkij szerint a gorbacsovi peresztrojka eleve kudarcra volt ítélve. „Amit a gazdaságban csináltak, az nem volt más, mint hogy megpróbáltak korszerűsíteni egy már nem működő rendszert. Az átalakítás öt évében 2,3 százalékról csupán 3,5 százalékra emelkedett a magánvállalkozók aránya, ez pedig azt jelenti, hogy a magántulajdon szerepe elhanyagolható maradt” – hangsúlyozta Javlinszkij a Profil című moszkvai hetilapnak a napokban adott nyilatkozatában. Javlinszkij – hamar elutasított 1990-es reformtervében, az Ötszáz nap programjában – azonnali és gyors privatizációt sürgetett, s kiállt az árak liberalizálása mellett is. Gorbacsov utódja, Borisz Jelcin orosz elnök végül végrehajtotta a magánosítást, amelynek következménye az évekig tartó káosz s az oligarchák felemelkedése lett.

Az évforduló kapcsán adott nyilatkozatokban Gorbacsov is elismerte, hogy nem volt kidolgozott terve a Szovjetunió megreformálására. „Sehol sem volt kész recept. A peresztrojka úgy alakult át, ahogy felszabadítottuk az embereket” – idézte Gorbacsovot a Rosszijszkaja Gazeta című moszkvai napilap. Az első és utolsó szovjet elnök hozzátette: változatlanul úgy érzi, jó irányba indult el. „Néha viszont elkéstünk vagy előreszaladtunk, s alábecsültük a peresztrojka ellenfeleinek erejét” – mondta a tisztségéről 1991 végén, a Szovjetunió szétesésekor lemondott politikus.

Míg a gazdaságban egyértelmű volt a kudarc, a társadalomban Gorbacsov jobb eredményeket ért el, gyorsan leépítette a kommunista párt egyeduralmát, lehetővé tette a többpártrendszer kialakulását, s a glasznoszty, azaz a nyitottság meghirdetésével megteremtette a sajtó- és szólásszabadságot. Igaz, a glasznosztynak is voltak határai: Gorbacsov tekintélyét megtépázta, amikor Moszkva csak két nappal az 1986. április 26-ai csernobili atomkatasztrófa után ismerte el a baleset tényét. A Szovjetunióból 1974-ben száműzött orosz írónak, Alekszandr Szolzsenyicinnek sem volt jó véleménye Gorbacsov reformjairól. „Gorbacsov semmit sem csinált, egyedüli célja az volt, hogy miképpen ültesse át a kommunista elit tagjait a kényelmes igazgatói székekbe” – magyarázta egy évtizeddel ezelőtt a 2008-ban meghalt író. A külpolitikában viszonylag jól teljesített Gorbacsov: az amerikai és nyugat-európai vezetőkkel folytatott tárgyalásokon végül belement a német újraegyesítésbe, illetve a kelet- és közép-európai államok, köztük Magyarország „elengedésébe”. Egyben elismerte, hogy hazája elvesztette a fegyverkezési versenyt, s ezzel véget ért az évtizedekig tartó hidegháború.

Bár az oroszok többsége Gorbacsovot teszi felelőssé a Szovjetunió széteséséért – az oroszországi közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek kétharmada rossz egykori vezetőnek tartja Gorbacsovot, s csak az ötödüknek van jó véleménye róla –, valószínű, hogy a 15 tagköztársaságból álló államszövetség mindenképpen széthullott volna. Ám az is feltételezhető, hogy az összeomlás jóval véresebb lett volna: Gorbacsovnak legalább annyit sikerült elérnie, hogy a dezintegráció csupán néhány térségben – elsősorban az Azerbajdzsán területére beékelt örmény többségű Karabahban, illetve a Románia és Ukrajna között fekvő Moldovában – torkollt komoly erőszakba.

A peresztrojka tapasztalatai már csak azért is aktuálisak, mert Vlagyimir Putyin államfő Oroszországában az 1985-ös állapotokhoz részben hasonló helyzet alakult ki. A korábban jól teljesítő gazdaság már a tavalyi ukrajnai katonai beavatkozás miatt bevezetett nyugati szankciók előtt lelassult, az ország nemzetközi elszigeteltségbe került, az olajár újbóli csökkenése miatt ismét drasztikusan visszaestek az exportbevételek, Putyin pedig egyre agresszívabban lép fel az izmosnak aligha nevezhető ellenzék ellen: a kormányt bíráló aktivistákat bíróság elé citálják, s korlátozzák a sajtószabadságot.

NÉMETH ANDRÁS