Vihar utáni zaj

„A Hazáért! Készen állunk!” – ezzel, a második világháború idején létezett horvát usztasa bábállam idején használt köszöntéssel kezdte knini koncertjét az egyik legnépszerűbb horvát zenész, Marko Perkovic Thompson. Az 1991-ben létrehozott horvátországi szerb állam, a Krajinai Szerb Köztársaság (RSZK) megsemmisítésének huszadik évfordulója alkalmából rendezett műsor több tízezres hallgatósága egyből vette a lapot, s egy része az „Öld meg, öld meg a szerbet!” vagy a „Harcba, harcba a hazámért” jelszavak skandálásával válaszolt a horvát függetlenségi háború frontjait harcosként megjárt énekesnek.

Zágráb, amely az utóbbi időben viszonylag kis feltűnéssel emlékezett meg a 84 órás és teljes horvát diadallal véget ért Vihar hadműveletről, most mindent bevetett az egykori hadisiker újbóli megünneplésére. Kninben – az egykori RSZK fővárosában –, majd Zágrábban katonai díszszemlét rendeztek, s a politikusi felszólalások is élesebb hangneműek voltak, mint a korábbi években. „Nagyon nem jó, hogy Belgrádban most azok hangosak, akik igencsak hallgattak a horvát területek megszállása idején” – mondta ünnepi beszédében Kolinda Grabar-Kitarovic. A nacionalista Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) jelöltjeként megválasztott államfő hozzátette: a Vihar hadműveletet nem szennyezték be bűncselekmények. „Senki sem tagadja, hogy történtek gyilkosságok a Vihar után, de a hadművelet olyan tiszta volt, mint egy könnycsepp, s az akció a modern Horvátország létének egyik alapköve” – magyarázta. Közben pedig a tömeg annak a Franjo Tudjman egykori horvát elnöknek a nevét skandálta, akit valószínűleg csupán 1999 végén bekövetkezett halála mentett meg attól, hogy vádat emeljen ellene a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket kivizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék (NT).

Belgrádban másképpen emlékeznek a Viharra: úgy tekintenek a hadműveletre, mint a délszláv háborúk legnagyobb etnikai tisztogató akciójára, amely során néhány nap alatt több mint 200 ezer szerbnek kellett elhagynia az otthonát. A Horvátországot és Szerbiát összekötő autópályán 1995 augusztusában napokon keresztül hömpölyögtek végeláthatatlan sorokban a földönfutóvá vált szerbek, s miközben sok autó már betört szélvédővel érkezett – a menekülőket folyamatosan dobálták kővel a horvát területeken –, szállingózni kezdtek a híresztelések az első gyilkosságokról, amelyek áldozatai a Horvátországban maradt szerb polgári személyek voltak. Néhány nap alatt mintegy kétezer életet követelt a bosszú, s a mai napig csak egy embert ítéltek el a Vihar után elkövetett háborús bűncselekmények miatt. „Horvátország a szégyen díszszemléjét rendezte meg. Normális, hogy a szerbek gyásznapot tartanak, az viszont, hogy a horvátok ünnepelnek, a gyűlölet és a betegség kategóriájába tartozik” – mondta újságíróknak Szanda Raskovics-Ivics, a Szerbiai Demokrata Párt egyébként Zágrábban született elnöke.

Szerbiában azt is Zágráb szemére vetik, hogy a ma már csupán a horvátországi lakosság négy százalékát számláló szerbek jogait sem tartják tiszteletben a hatóságok. Többüket érte fizikai támadás az utóbbi években, s azokon a területeken, ahol még a lakosság harmadát alkotják, a helyi horvát többség megakadályozza a cirill helységnévtáblák kihelyezését. A legsúlyosabb a helyzet Vukovár térségében: a szerémségi várost a Belgrád utasításait követő jugoszláv hadsereg rommá lőtte az 1991-es három hónapos ostrom során, s a szerbek és a horvátok ma sem élnek békében egymás mellett.

A szerb–horvát vita érdekessége, hogy Belgrádban most valóban azok a politikusok szónokolnak etnikai tisztogatásról – és feledkeznek meg arról, hogy 1991-ben kétszázezer horvát menekült el a szerb ellenőrzés alá került horvátországi térségekből –, akik negyedszázaddal ezelőtt véresszájú nacionalisták voltak, s csak pár évvel ezelőtt vettek vissza az agresszív retorikából. Tomiszlav Nikolics elnök és Alekszandar Vucsics kormányfő például a háború idején a Nagy Szerbiáról álmodozó soviniszta Szerb Radikális Párt (SZRSZ) vezető tisztségviselői voltak, s az sem zavarta őket, hogy a pártelnök, Vojiszlav Seselj 1991-ben – állítólag viccből – azt mondta egy tévéműsorban, hogy kés helyett rozsdás kanállal fogják kivájni a horvátok szemét. Seselj egyébként a huszadik évforduló alkalmából sem tagadta meg magát. A politikus – akit csak súlyos betegsége miatt engedett vissza átmenetileg Szerbiába az NT – híveivel a belgrádi horvát követség elé vonult, majd miközben elégetett két horvát zászlót, bejelentette, hogy pártja továbbra sem tett le a Nagy-Szerbia létrehozásáról.

A belgrádi és a zágrábi ellenzék úgy véli, a szokatlanul látványos emlékünnepségek, illetve a hangos szerbiai elmarasztalás hátterében ugyanaz áll, mint negyedszázada, amikor az akkori köztársasági vezetők – Szerbiában Szlobodan Milosevics, Horvátországban pedig Tudjman – hatalmuk megszilárdítása érdekében mesterségesen felszították a nacionalizmust. „A két hatalmi elit akkor nem volt őszinte ellenfele a másiknak – szükségük volt egymásra –, ma pedig nem őszinte barátok: az egzisztenciális fenyegetettségben élő embereket célszerű felfokozott nacionalizmussal kordában tartani” – írta elemzésében a Vreme című belgrádi hetilap. A nacionalizmus újbóli felkorbácsolása már csak azért is érdekében állhat a két, súlyos gazdasági válságban lévő országnak, mert mindkettőben választások közelednek: Szerbiában Vucsicsék akarják megtartani a hatalmat, Horvátországban pedig az államfői posztot már birtokló HDZ készül a nagy parlamenti visszatérésre.

NÉMETH ANDRÁS