Baráti hangulatban, álláspontjuk közelségét hangsúlyozva tartott közös sajtótájékoztatót múlt heti megbeszélésüket követően Matteo Renzi olasz miniszterelnök és Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság (EB) elnöke. Bár a jelek szerint a randevú hosszú hónapok feszült szópárbaja után számos vitás kérdésben csillapította a hangulatot, Róma jó eséllyel hosszabb távon is konfrontatív Európa-politikára rendezkedhet be, hogy érdekeit hatékonyabban érvényesítse.
A szocialista olasz kormányfő az utóbbi fél év folyamán egyre vehemensebben kritizálta mind az EB-t – amit egyenesen Berlin bábjának titulált –, mind pedig Németországot. Renzi mindig is kemény szavakkal illette a közös európai megoldásokat, például a menekültügyi kvótarendszert szabotáló államokat, az utóbbi hónapokban azonban látványosan kiszélesítette a frontot. Előbb jelzés gyanánt az Oroszország elleni szankciók meghosszabbítása körüli vitát kényszerítette politikai szintre – Róma ellenállása nélkül automatikusan, kormányfői vita nélkül megújultak volna a korlátozások –, majd a Törökországnak a menekülthullám feltartóztatására beígért hárommilliárd euró kifizetését akasztotta meg.
Ez utóbbi lépés különösen kényesen érintette a bevándorlás kapcsán össztűz alá került, népszerűségéből és párton belüli támogatottságából egyaránt sokat vesztő Angela Merkel német kancellárt, hiszen a téli hónapokban sem igazán csökkent az Európa felé tartó menekültek száma, Törökország pedig egyértelművé tette: esze ágában sincs feltartóztatni az embereket, amíg a pénz meg nem érkezik. Amikor Juncker nyilvánosan is kifejezte értetlenségét az olasz akadékoskodás kapcsán, Renzi olyan, a magyar fülnek ismerősen csengő panelekkel válaszolt, mint hogy „Olaszország tiszteletet érdemel”, és nem hagyja „távirányítani magát”.
Mindeközben előbb Sandro Gozi Európa-ügyi államtitkár tiltakozott, amikor Juncker kabinetjéből – valószínűleg személyes konfliktusok miatt – egy olasz tisztviselő távozni kényszerült. Majd Renzi a brüsszeli olasz állandó képviselet karrierdiplomata vezetőjét cserélte le egy eddigi kormánytagra, Carlo Calendára, ezzel is jelezve: nem riad vissza az EU-val fenntartott viszony átpolitizálásától. Az elsőre hirtelennek és indokolatlannak tűnő hangnemváltás mögött az olasz kormány jól felfogott érdekei állnak. Az Olaszországot is nagy nyomás alá helyező menekültválság megoldása Rómának is érdeke, és jelen pillanatban nincsen hatékonyabb ötlet, mint Ankara lekenyerezése a probléma karanténba zárásának érdekében. Renzi mégis nyilvános és egyértelmű politikai játszmába kezdett saját kéréseinek teljesítése érdekében.
Bár a kormány óvatos, de fontos reformokat indított el a gazdaság fellendítésére, közben a támogatottsága megőrzését szem előtt tartva egy adócsökkentési csomagot is igyekszik keresztülvinni, szembemenve a Németország által hirdetett fiskális szigorral. A Görögország után a legnagyobb, a GDP 133 százalékára rúgó adósságállománnyal rendelkező tagállamnak az uniós szabályok értelmében előre meghatározott ütemben kellene évről évre faragnia a költségvetési hiányon. Az állami büdzsék éves EU-s ellenőrzési ciklusa pedig éppen most zajlik, és az olasz kormánynak elemi érdeke, hogy a reformlépések kompenzálásáért, illetve a menekültválsággal járó pluszkiadások miatt a Bizottság szemet hunyjon túlköltései felett. Renzi gyorsan átlátta, hogy ehhez Juncker mellett Merkel támogatása is elengedhetetlen. A taktika legalábbis részben működni látszik, ugyanis január végi találkozójukat követően a német kancellár szívélyesen méltatta az olasz reformlépéseket, és jelezte, hogy a berlini álláspont szerint ezek bizonyos engedményekre jogosítanak a költségvetési szabályokban. Az olasz kormányfő természetesen ezt követően nem habozott kijelenteni, hogy Róma a maga részéről hozzájárul a Törökországnak folyósítandó összeg kifizetéséhez.
Olaszország ezenfelül egy másik, a gazdaságát és így a kormányt is régóta terhelő problémára igyekezett megoldást találni a nyilvános nyomásgyakorlás révén. A pénzügyi válság az olasz bankokat rendkívül érzékenyen érintette, így máig alig hiteleznek a rengeteg behajthatatlan, rossz követelés miatt. A kormány ezekért régóta szeretett volna felelősséget vállalni, felszabadítva a bankokat a lerázhatatlan terhek alól. Ám éppen a válságot követő bankmentések nyomán fogadtak el olyan uniós szabályokat, amik jelentősen korlátozzák a pénzintézetek állami kisegítését. Pár nappal a Merkel–Renzi-találkozó előtt, egyévi kemény tárgyalást követően viszont egyezségre jutott az olasz pénzügyminiszter és az EB: a bankok egy önálló intézménybe viszik ki a rossz hiteleket, majd azokat értékpapírosítják. Az állam pedig garanciát vállal a papírok legbiztosabb részére, hogy így lehetővé váljon a hitelállomány értékesítése.
Bár elsőre a retorika szintjén a Renzi-féle offenzíva az Orbán-kormány kommunikációjára emlékeztethet, az olasz miniszterelnök a biztos ütőkártyáit kihasználva gyakorolt nyomást, hogy a számára fontos kérdésekben támogatást harcoljon ki. Az ilyen brüsszeli politikai játszmák megszokottak, de túlnyomórészt a színfalak mögött játszódnak. Az, hogy a volt firenzei polgármester ezúttal ekkora dérrel-dúrral rendezte az ügyeit, valószínűleg azzal magyarázható, hogy a kormánya folyamatos nyomás alatt áll a populista és euroszkeptikus Ötcsillagos Mozgalom felől, így neki látványos harcokat kell vívnia, hogy kifogja a szelet az ötcsillagosok vitorlájából. A nemzetközi figyelmet kifejezetten élvező, 40 éves miniszterelnök annyiban viszont mindenképp hasonlít magyar kollégájára, hogy ő is a konfrontatív helyzetekben van igazán elemében.
Az utóbbi hónapok ütközetei mögött megbúvó ideológiai töltet pedig kiváltképp különbözik a magyar kormány külpolitikai elképzeléseitől. Renzi magát elkötelezett européernek tartja, és sohasem titkolta, hogy a szorosabb integráció építésében fontos európai szintű szerepet lát maga számára a jövőben. Az ő szemében éppen az elfogadhatatlan, hogy egyesek kétsebességes Európában gondolkodnak, főképp pedig hogy Olaszország a politikai periférián találta magát ebben a folyamatban. Ahogy Renzi fogalmazott: „nem elég, hogy Angela felhívja Hollande-ot és Junckert, én pedig csak az újságban olvasok minderről”. A fiatal olasz miniszterelnök erősen bírálja Németországot, amiért az másokra engedmények nélkül ráerőltetné a közös szabályokat, miközben saját érdekei kapcsán már sokkal rugalmasabb. Különösen fájdalmas pont az olaszok szemében az Északi Áramlat 2 ötlete, miközben az ő érdekeiket szolgáló Déli Áramlat tervét az EU német vezetéssel elkaszálta.
CSICSAI MÁTÉ / BRÜSSZEL
