Ennek a szentnek véres a keze
Mit csinál egy Nobel-békedíjas népirtás idején? Az emberi jogok és a demokrácia harcosaként ismertté vált Aun Szan Szú Kji például azt választotta, hogy félrenéz. A liberális világ poszterlánya azonnal céltáblává vált, de ez egyelőre nem sokat segít a halálba üldözött rohingyákon.
Amikor 2010-ben kiengedték a házi őrizetből, felcsillant a remény, hogy Aun Szan Szú Kji szabadságával Mianmarnak is esélye lesz a szabadságra. Barack Obama volt amerikai elnök „hősömnek” nevezte, Gordon Brown volt brit miniszterelnök „a világ legismertebb és legbátrabb lelkiismereti foglyaként” méltatta. Kitüntette az amerikai kongresszus és az Európai Parlament, 1991-ben pedig megkapta a Nobel-békedíjat is.
Aun Szan Szú Kji mindig is nagyon értett ahhoz, hogy inspiráló beszédeket tartson, amelyeknek a hitelét az életútja, a megpróbáltatásai adták. Amikor négy évvel ezelőtt Magyarországon járt, arról beszélt például, hogy a demokráciát nem lehet soha magától értetődőnek venni, ami egy autokratikus berendezkedésű országból jövő emberi jogi harcos szájából több mint meggyőzően hangzott.
A törékenysége, kitartása és a tekintélye különös aurát kölcsönzött neki, és csak úgy ontotta magából a választási szlogennek is beillő, jól idézhető mondatokat, például ilyeneket: „A kormányt kell megbüntetni, ha szegények az emberek, és nem fordítva”. Telitalálat.
Az elmúlt hetekben az ország muszlim kisebbségének, a rohingyáknak az exodusán szörnyülködve pont ilyen inspiráló mondatokat várt tőle a világ, de Aun Szan Szú Kji kiábrándítóan alulteljesített.
Ezt a maszatolást Trump is megirigyelné
Már az is nehezen volt összeegyeztethető a Nobel-békedíjas státusszal, hogy miközben már a fél világ a rohingyák jól dokumentált szenvedéséről beszélt, ő csak hallgatott. Igazán megdöbbentő viszont az volt, amikor három héttel a rohingyák elleni katonai műveletek után megszólalt, és Donald Trump charlottesville-i reakcióját már-már plagizálva arról beszélt, hogy mind a két oldalon történtek emberi jogsértések, és meglepően gördülékenyen hagyták el a száját olyan szavak, amelyeket azoktól a tábornokoktól várnánk, akik egykor lecsukták. A rohingyák elleni tisztogatásokat levezénylő katonaságot még véletlenül sem bírálta.
Nem könnyű beilleszteni a szterotipikus gondolkodásba azt, ami az elmúlt hetekben Mianmarban történt. Végül is egy buddhista többségű országról van szó, a buddhizmust pedig a világ legbékésebb vallásának gondoljuk. Mianmar élén ráadásul egy Nobel-békedíjas vezető van. Aun Szan Szú Kji védjegye tulajdonképpen az erőszakmentes ellenállás volt, emellett kitartott akkor is, amikor épp házi őrizetben volt, akkor is, amikor a pártját betiltották, akkor is, amikor minden reménytelennek tűnt. Ha van garancia a békére, akkor ennek a konstrukciónak annak kellene lennie.
Hogy most mégis oda jutott Mianmar, hogy a rohingyák elleni katonai offenzívát a ruandai és a boszniai népirtással állították párhuzamba az ENSZ-ben, annak rengeteg oka van, amelyekre most nem fogunk kitérni. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy az események alakulásában szerepet fog játszani az, amit Aun Szan Szú Kji mond és tesz.
Politikus, nem emberi jogi aktivista
Egy ideális világban egyértelmű lenne, hogy miként reagálna egy Nobel-békedíjas, ha erőszakkal szembesül, legalábbis azt gondolnánk, hogy ezektől a kitüntetettektől elvárható, hogy felismerjék az erőszakot, ha látják.
Mégis, amikor Aun Szan Szú Kjit arról kérdezték, aggasztja-e, hogy egyszer úgy emlékeznek majd rá, mint az emberi jogok bajnokára, aki nem emelte fel a hangját az etnikai tisztogatás ellen, Szú Kji ütemvesztés nélkül rávágta, hogy nem, hiszen „nem is etnikai tisztogatás zajlik, ez túl erős kifejezés, hogy leírja, mi történik”.
A szavak erejével szembeni óvatosság túlzónak tűnik, ha azt vesszük, hogy csaknem félmillió rohingya menekült el a mészárlások elől, amelyeket az ENSZ az etnikai tisztogatás tankönyvi példájaként emleget.
A Nobel-békedíjasok klubjának a többi tagja el is kezdte kellemetlenül érezni magát Aun Szan Szú Kji reakcióit látva. Desmond Tutu nyílt levélben írta meg „kedves, szeretett húgának”, hogy ha a hallgatása az ára a politikai felemelkedésének, akkor túl sokat fizet a legmagasabb mianmari tisztségért. A 2006-os díjazott, a bangladesi Muhammad Junusz pedig már azt vetette fel, hogy Szú Kjí nem is kaphatta volna meg a Nobel-békedíjat. „Az egész világ mellette állt évtizedeken át, de ma már csak az árnyéka önmagának, lábbal tiporja az emberi jogokat és megtagadja az állampolgárságot a rohingyáktól. Csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk a régi Aun Szan Szú Kji visszatéréséért” – mondta a New York Timesnak.
Generációs erkölcsi mérce
Szú Kji apjában, Aung Szan tábornokban tulajdonképpen az 1948-ban a függetlenségét kivívó ország alapítóját tisztelik a mianmariak, miután pedig ő maga azért nyerte el 1991-ben a Nobel-békedíjat, mert „rendkívüli példája volt az erőtlenek erejének”, érthető, hogy magasak vele szemben az elvárások, hogy az ország erkölcsi zsinórmértéke legyen. És mivel valóban az életét tette fel arra, hogy az emberi jogokért és a demokráciáért harcoljon, a híveit érthetően összezavarta a hallgatása egy nagyon is feltűnő emberi jogtiprás láttán.
A világ 1988-ban figyelt fel Aun Szan Szú Kjire, amikor a katonai juntával szembeszállva megalapította a Nemzeti Liga a Demokráciáért elnevezésű pártját, majd rögtön óriási árat is fizetett érte, hiszen a következő 21 évből tizenötöt házi őrizetben töltött. A politikai karizmáját jól jelzi, hogy miközben őt fogva tartották, a pártja hatalmas fölénnyel megnyerte a választásokat 1990-ben, de mivel a katonáság ezt nem ismerte el, maradt a szélmalomharc. És Aun Szan Szú Kjí ebben nagyon kitartó volt, ha kellett, a házi őrizetből, a kerítése mögül tartott beszédeket. De ennél nagyobb áldozatoktól sem rettent vissza. Amikor átmenetileg kiengedték a házi őrizetből, inkább lemondott arról, hogy a Nagy-Britanniában rákban haldokló férjét meglátogassa, mert tudta, hogy ha elhagyja az országot, a katonai vezetők soha nem fogják visszaengedni.
Aun Szan Szú Kji személyiségének és szerepének a formálódása új szakaszba lépett, amikor ellenzékiből a hatalom képviselőjévé lett. Ez a sajátos önismereti folyamat végigkísérte az ambíciókkal és elnyomással teli politikai karrierjét. Amikor a BBC azt próbálta meg kiszedni belőle, mennyire volt elhibázott, hogy azt várták tőle, hogy Gandhi és Teréz anya keveréke legyen, miközben benne valójában Margaret Thatcher határozottsága és acélossága volt meg, Szú Kji ügyesen hárított: „Én csak egy politikus vagyok. Nem igazán hasonlítanám magam Margaret Thatcherhez, de nem vagyok Teréz anya sem. És soha nem állítottam, hogy Gandhi vagyok.”
A kötéltáncos
Nehéz lenne azt állítani, hogy Aun Szan Szú Kji könnyű helyzetben van. Már a titulusa is jelzi, milyen komoly egyensúlyozással jár együtt a posztja: állami tanácsadóként miniszterelnöki feladatokat ellátó mianmari külügyminiszter. Kevesebb a hatalma, mint az államfőnek, miközben folyamatosan nyomás alatt tartja a parlament negyedét és a miniszteri posztok egy részét uraló katonaság, nem is szólva arról, hogy a keményvonalas buddhisták még határozottabb fellépést követelnek tőle a muszlim rohingyákkal szemben. Ezt a robbanásveszélyes keveréket ráadásul egy olyan országban kell kezelnie, amelyik épp hogy csak ismerkedik a demokráciával.
A Washington Postnak viszont ez nem elég kifogás. A lap szerkesztőségi cikkben emlékeztette a Nobel-békedíjas politikust arra, hogy eljött a pillanat, hogy magára öltse az emberi jogok bajnokának a szerepét. „A házi őrizetének és az elszigeteltségének a hosszú évei alatt életben tartotta a lángot. Túl sok lenne most azt kérni tőle, hogy vegyen erőt magán, és vezesse ki Burmát az egyre elkeseredettebb és erőszakosabb konfliktusból?” – tette fel a kérdést a Washington Post szerkesztősége.
Nem sokkal az után, hogy 2010-ben kiszabadult a házi őrizetből, Aun Szan Szú Kji világossá tette, azt szeretné, ha a politikust látnák benne, és nem valamiféle emberi jogi ikont. Hét évvel később úgy tűnik, sikerült is lehámoznia magáról a Nobel-békedíjas imázsát. És valóban mintha már nem nagy általánosságokban egy nemzetközi közönséghez szeretne szólni, sokkal inkább azt mondja, amit a hatalomban maradáshoz mondania kell a saját mianmari közönségének. Ahogy Anne Applebaum szintén a Washington Postban írja: Szú Kjinek nincs hatalma a hadsereg felett, és tudja, hogy a tábornokok még mindig megdönthetik a kormányát, így célszerűbb jóban lenni velük. Applebaum szerint az 1995-ös és a 2017-es Aun Szan Szú Kji között annyi a különbség, amennyi az elmélet és a gyakorlat, az ellenzékiség és a hatalom között. Abban pedig semmi meglepő nincs, hogy most épp nagyot esik a piedesztálról – ez a demokrácia más hőseivel is előfordult már, akik a presztízsükkel fizettek, miközben vezető pozícióba kerülve egy autokratikus államot próbáltak a jogállamiság felé terelni. Ez a harc ugyanis már nem az elvekről és a szimbólumokról szól, hanem a hatalomról.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
