Mi van, ha megroppan Oroszország?
Mire lehet számítani akkor, ha Oroszország elveszíti Ukrajna elleni háborúját, és 23 év után megbukik Vlagyimir Putyin? Miért van értelme ezen egyáltalán gondolkozni? Oroszországban él több mint 120 etnikum, van 11 időzóna, számtalan egymással versengő fegyveres frakció, és rengeteg (atom)fegyver. A kérdés az, hogy lesz-e összeomlás.
Oroszország „a birodalmak civilizációs nagytemetőjébe száguld”, a történelmi Oroszországnak „vége” – olvashatta az, aki tavaly március 17-én, kevesebb mint egy hónappal az orosz–ukrán háború kezdete után rákattintott Szilágyi Ákos író „Ha ez a háború van – Oroszország nincsen” című esszéjére.
Ezek az akkor még radikálisnak ható gondolatok a háború előrehaladtával, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Oroszország képtelen elérni kezdeti háborús céljait (Ukrajna teljes megszállása, a kijevi vezetés megdöntése, bábkormány felállítása), reális új célokat pedig képtelen megfogalmazni (az annektált területek elfoglalása jelen állás szerint nem ilyen), egyre kevésbé tűnnek olyan nagyon radikálisnak. Az utóbbi időben orosz mikrobloggerek, akadémikusok és a fősodratú sajtó is beszél arról, hogy lehet, el kellene kezdeni azon gondolkozni, mi lesz, ha Oroszország elveszíti ezt a háborút. Nagy utat tettünk meg onnan, hogy február végén még azon ment a találgatás, ki lesz a kijevi orosz bábkormány feje.
Az új kérdés valahogy így hangzik: Mire lehet számítani akkor, ha Oroszország elveszíti Ukrajna elleni háborúját, és 23 év után megbukik Vlagyimir Putyin? Bizonyos szakértők úgy érvelnek, hogy ez a kérdés eleve rossz, hiszen Oroszország abban a pillanatban elvesztette a háborút, hogy nem sikerült megdöntenie a kijevi kormányt. Mi inkább amellett érvelnénk, hogy ha Oroszországnak nem sikerül elérnie, hogy a Nyugat valamilyen oknál fogva felhagyjon Ukrajna támogatásával, akkor legkésőbb a 2022. április 26-án, a rammsteini amerikai légi bázison Ukrajna támogatóinak rendezett nagy találkozóval elvesztette a háborúját.
Mi van akkor, ha ez a jelenleg még csak elméleti szinten létező háborús kudarc a harctéren is realizálódik? Akkor Putyin hatalmának vége. Miért? Mert, ahogyan azt a korábban 31 éven keresztül a CIA-nak dolgozó Philip Wasielewski a Foreign Policy Research Insitutenak (FPRI) írt esszéjében írja, ha a győzelemnek száz apja van, és a vereség árva, akkor ezt az árvát Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak fogják hívni.
Mielőtt belemegyünk a lehetséges forgatókönyvekbe, még egy kérdést szükséges tisztázni. Nevezetesen, hogy mi értelme egyáltalán foglalkozni ennyire sok tényezős, végtelenül elméleti kérdésekkel akkor, amikor Putyin él és virul, szemmel láthatóan nem ingott meg a hatalma, a sok száz éves Oroszország pedig eddig sem omlott össze, és miért éppen most tenné?
Elsősorban azért, mert ha valami valószínűtlennek tűnik, még nem jelenti azt, hogy valóban az is. Utólag úgy keretezzük az 1989-es rendszerváltást és a Szovjetunió későbbi összeomlását, mint a belső és külső folyamatokból egyértelműen következő, elkerülhetetlen végkifejletet, holott az ezeket az eseményeket megelőző években jóformán senki nem érvelt amellett, hogy a berlini fal leomlik majd egy puskalövés nélkül, és mindjárt jön a privatizáció, úgyhogy érdemes elkezdeni már most gyűjteni arra a gyárra, amit mindig is meg akartunk venni. A Szabad Európa Rádió szó szerint azzal kommentálta az 1989-es eseményeket, hogy „az állunk nem tud lejjebb esni”. Utóbbi idézet Timur Kuran közgazdász, politológus „A meglepetés eleme az 1989-es kelet-európai forradalmakban” című nagy hatású munkájából származik, amely pontosan ezt a kérdést járja körül. Ezen a linken elérhető.
Másodsorban pedig azért, mert érdemes néha a legrosszabb forgatókönyvet is végiggondolni, és ha valaki azt hiszi, hogy Oroszország Ukrajna elleni népirtó háborújánál rosszabb már nem lehet, az sajnos téved.
Az orosz történelemben a harctéri katasztrófákat általában forradalom és/vagy rezsimváltás követi.
Az autokráciáknak – így Putyin rendszerének is – a legnagyobb gyengesége az, ami a demokráciák legnagyobb erőssége: míg utóbbiakban a hatalom átadásának mechanizmusai bejáratottak és kontrolláltak, előbbiekből teljesen hiányzik ez a képesség. Az utóbbi 250 év orosz történelmén az látszik, hogy a hatalomváltásokat rendszerint merényletek, puccsok vagy puccskísérletek, kétes egészségügyi problémák és általában rengeteg halál és káosz kíséri. Példaként említhető 1762, 1801, 1881, 1917, 1924, 1953, 1964 vagy 1991.
Putyin az évek során sok mindent tett azért, hogy puccsbiztossá tegye a rezsimjét: az általános oszd meg és uralkodj taktikáján felül a fentebb már idézett Philip Wasielewski szerint ide tartozik az is, hogy nem jelölte ki az utódját, és hogy „mint egy középkori hadúr”, több fegyveres hűbérest tart fenn pont az ilyen esetekre. Mint írja, 2016-ban Putyin leválasztotta a félkatonai erőket a Belügyminisztériumról, és létrehozta a Nemzeti Gárdát (Rosgvardia), amelynek parancsnoka az ultralojális Viktor Zolotov, vagy ott vannak a testőrei a Szövetségi Védelmi Szolgálatnál, esetleg számíthat még Jevgenyij Prigozsin zsoldoshadseregére, a Wagner-csoportra, vagy a Ramzan Kadirovhoz hűséges csecsen csapatokra.
A Rosgvardia fontos ellensúlyt képez az FSZB-vel és a Belügyminisztériummal szemben, de az utóbbi időben a háborúban is intenzíven bevetették őket (ez ugye a Nemzeti Gárda volna, eredetileg belföldi felhasználásra), ami finoman szólva nem tett jót sem a létszámnak, sem a morálnak. Az évek során felépített, az állami erőszakapparátustól független, ellensúlyozó erőnek szánt szereplők feltétlen lojalitása pedig mára már nem olyan egyértelmű.
„A Kremlnek sok tornya van”
Ramzan Kadirov a Csecsen Köztársaság vezetője könnyen lehet, hogy kivárásra játszik, a látszattal ellentétben csecsen harcosok nemigen vesznek részt a háborúban, előfordulhat, hogy nemsokára Kadirové lesz a legnagyobb ép katonai erő Oroszországban. Az egykori gengszter, a Putyin-matralóc Jevgenyij Prigozsin az utóbbi időben kijött a fényre, elismerte, hogy övé a Wagner-csoport, és határozottan szembehelyezkedett az orosz hadvezetéssel. Katonái nevezték már „szardarabnak”, ő maga pedig „buzeránsnak” a Védelmi Minisztérium vezérkari főnökét.
Egy puccs jöhet a különböző orosz titkosszolgálatok (FSZB, SZVR, GRU) vagy a hadsereg irányából, illetve bármilyen olyan belső ellenféltől, aki az előbb felsorolt fegyveres szervezetek bármelyikét a maga oldalára tudja állítani.
Ha sikerülne megpuccsolni Putyint, akkor sem garantálja semmi, hogy a puccsisták képesek lennének egyensúlyt teremteni az egymással versengő frakciók között, ahogyan Putyin tette egykor (amiért őt választották a hatalmi elitek az ezredfordulón). Semmilyen garancia nincsen arra, hogy a többi fegyveres csoport hajlandó lenne elfogadni az új vezetőt legitimnek, és nem próbálná meg maga átvenni a hatalmat. Ha Putyin túlél egy puccskísérletet, és összegyűjti a támogatóit, kihez lesz lojális a többi oroszországi katonai, félkatonai, rendőri, magán fegyveres csoport, akikből talán soha a történelemben nem volt annyi Oroszországban, mint éppen ma?
A fenti szervezetek közti hatalmi harcokba becsatlakozhatnak még más – fegyveres, irreguláris és illegális – erők, a saját érdekükből, esetleg bosszúból – írja Wasielewski. A frontról hazatérő katonák a putyini vezetést fogják hibáztatni a háborúban elszenvedett borzalmakért, a szakértelmüket és elégedetlenségüket pedig szívesen fogadják majd az oroszországi szervezett bűnözői körök.
De nincs is feltétlenül szükség puccsra, mert ugyanaz az állapot állna elő, ha Putyin természetes okokból halna meg, mintha belebukna a háborús kudarcba. Ha az elnök meghal, vagy többé nem képes ellátni a feladatait, akkor az orosz alkotmány értelmében ideiglenes elnökként a miniszterelnök, Mihail Misusztyin veszi át a hatalmat, és 90 napon belül előrehozott elnökválasztást kell tartani. A hatalmi eliteknek tehát rövid időn belül ki kellene állítaniuk maguk közül egy konszenzusos jelöltet, hogy aztán – egy háború kellős közepén – úgy irányítsák a demokráciát, hogy a jelöltjük biztosan nyerjen.
Az alapok dőlnek össze
További problémát jelent az az elképesztő mennyiségű fegyver, ami egy ilyen háború farvizén illetéktelen kezekbe kerül. A délszláv háború után rengeteg lőfegyver és robbanószer keringett a magyar alvilágban, jóformán bárki hozzájuthatott egy kézigránáthoz, de foglaltak le akkoriban páncéltörő rakétákat is – mindezt úgy, hogy Magyarország nem vett részt közvetlenül a harcokban. Nyugat-Oroszország kurszki és belgorodi régiójában – mindkettő határos Ukrajnával – már az előző év végére 675, illetve 213 százalékkal nőtt a fegyveres bűncselekmények száma 2021 ugyanezen időszakához képest – hivatalosan.
Az Economist az „Oroszországot a kormányozhatatlanná válás és a káoszba süllyedés veszélye fenyegeti” című cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy Oroszországban olyan alapvető dolgok kérdőjeleződnek meg, mint az állam erőszakmonopóliuma. Fegyveres milíciák szervezése nem véletlenül illegális jóformán mindenhol a világon (egyébként Oroszországban is az, de ez egy ideje már nem sokat jelent), a Wagner-csoport pedig már nyíltan toboroz börtönökből katonákat a háborúba, és jobban fizet, mint a reguláris hadsereg. Jevgenyij Prigozsin kifejezetten elutasítja, hogy „legalizálják” a Wagnert, vagy integrálják a fegyveres erőkbe.
Hasonlóan fontos tulajdonsága egy államnak, hogy meghatározható a területe, vagyis rendelkezik fix határokkal. Vlagyimir Putyin szeptember 30-án grandiózus beszédet tartott a Kremlben, aminek a végén aláírta azokat a dokumentumokat, amelyek értelmében Oroszország hivatalosan is magához csatolt négy ukrán tartományt. A négy annektált ukrán terület közül ekkor csak egyet tartott (majdnem) teljesen megszállás alatt az orosz hadsereg, azóta pedig jóformán csak vesztettek a területekből. Oroszországnak tehát nincsenek fix határai, amit az ukránok ki is használnak, amikor az ukrán–orosz határtól több száz kilométerre lévő orosz célpontokat támadnak, hiszen ha az annektált területeken folyó harcokat sem tekinti Oroszország a területe ellen intézett támadásnak, akkor a tényleges területe elleni csapásokat sem tekintheti annak (mert azzal elismerné, hogy az annektált területek nem Oroszország részei). A hullámzó orosz határoknak ugyanakkor más következményei is vannak.
Ennek az országnak 11 időzónája van
Több akadémikus és újságíró mellett maga Vlagyimir Putyin is azt állította újévi beszédében, hogy az ukrajnai háború Oroszország függetlenségét és szuverenitását veszélyezteti.
Oroszország határain belül több mint 120 etnikum él, ezek közül többel voltak fegyveres konfliktusai az orosz államnak a Szovjetunió felbomlása óta (csecsenek, dagesztániak), a nem fegyveres konfliktusok vallási, oktatási, nyelvi ügyekben szinte folyamatosak, legutóbb pedig azért voltak halálos áldozatokkal is járó tüntetések több oroszországi régióban, mert azokban az etnikum méretéhez képest túl nagy arányban vittek el embereket a harctérre.
Az elszakadás több helyen is napirendben van valamilyen formában, a Csecsen és Tatár Köztársaságoknak emigráns kormányuk is van, de ahogy arra Philip Wasielewski a sokszor idézett FPRI-s tanulmányában írja, bármekkora is a lelkesedés az etnikai köztársaságokban az elszakadás iránt, valószínűleg csak azok próbálkoznának meg egy ilyen sorsfordító manőverrel, amelyek biztosak abban, hogy gazdaságilag képesek lennének fennmaradni anélkül, hogy Moszkva agyonnyomja őket. Értelemszerűen előnyös még, ha nem csak Oroszországgal határosak.
Hét észak-kaukázusi köztársaság, mintegy hétmillió lakossal, valamint számottevő olaj-, gáz- és szénkészlettel határos Grúziával és/vagy Azerbajdzsánnal, egy nyolcadik, Kalmükföld pedig határos azzal a héttel. Az Altaj és a Tuvai Köztársaság, valamint Burjátföld Mongóliával határos, velük pedig a Hakasz Köztársaság.
Az oroszországi Volgai Szövetségi Körzetben fekvő, egybefüggő autonóm köztársaságok, Mordvinföld, Csuvasföld, Mariföld, Tatárföld, Udmurtföld és Baskíria egyike sem rendelkezik külső határral (bár Baskíria déli határa Kazahsztántól körülbelül nyolcvan kilométerre van), de együttesen több mint tizenkétmillión laknak itt, és Baskíria, valamint Tatárföld komoly olaj- és gáztartalékokkal rendelkezik, gazdag vas- és színesfémekben, utóbbi ráadásul erősen iparosodott is.
A fenti köztársaságok esetében tehát – egyedül, szövetségben vagy konföderációban – szóba jöhet az elszakadás, amit egy megosztott orosz állam, az ukrajnai háborúban legyengült hadsereggel csak nehezen tudna megakadályozni.
Térvesztés
A háború előrehaladtával Oroszország elkezdte kivonni emberei és felszerelései nagy részét Közép-Ázsiából és a Kaukázus környékéről. Azok az orosz katonák, akik korábban Tádzsikisztán, Örményország, Dél-Oszétia és Abházia biztonságát garantálták, most valahol a Donbaszban harcolnak, ami teljesen felborította a régió geopolitikai rendjét.
Mind a kazah, mind a tádzsik elnök keményebb hangot üt meg Putyinnal, mióta a FÁK vezető államának a tekintélyét megtépázták az ukrajnai kudarcok. Szinte abban a pillanatban, hogy az orosz seriff elhagyta a várost, megszaporodtak a határviták Kirgizisztán és Tádzsikisztán, valamint Azerbajdzsán és Örményország között. A törökök támogatását élvező Azerbajdzsán újabb szeletet harapott ki a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabahból, Örményország pedig már az Egyesült Államok felé kacsingat, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.
Míg a törökök a Kaukázusban nyomulnak Oroszország kárára, addig Kína Közép-Ázsiában. A kínai elnök, Hszi-csin Ping első útja két és fél évnyi koronavírus miatti bezártság után éppen Kazahsztánba vezetett, ahol hitet tett az ország szuverenitása és területi integritása mellett. Korábban már írtunk arról, hogy a kínai nacionalizmus hogyan táplálkozik a 19. században kezdődő „évszázados megaláztatásokból”, amely sérelmek indokolják a Nyugattal való szembenállást, de az utóbbi 200 év kínai történelmében bőven találni példát az északi szomszéd (az Orosz Birodalom, később pedig a Szovjetunió) által elkövetett igazságtalanságokra is, legutóbb éppen 1969-ben, amikor a két ország elvileg ideológiai szövetséges volt a nyugati imperializmussal szemben.
Oroszország Távol-keleti Szövetségi Körzetének lakossága körülbelül nyolcmillió fő, ami Oroszország teljes lakosságának kevesebb mint 6 százaléka, míg a határ másik oldalán fekvő Kínában 1,4 milliárd ember él, nem beszélve a gazdasági és katonai (Kína nemsokára nukleáris fegyverek tekintetében is beéri az Egyesült Államokat és Oroszországot) egyenlőtlenségekről.
Ahogy azt korábban írtuk, Oroszország és Kína partnerek abban, hogy közös ellenségüknek tekintik a Nyugatot, ez azonban nem jelenti azt, hogy Kína egyenrangú félként tekintene Oroszországra. Egy haldokló szuperhatalom és egy felemelkedő szuperhatalom között nem könnyű a barátság.
Összeomlás
Többen – köztük Henry Kissinger, volt amerikai külügyminiszter – figyelmeztetnek arra, hogy egy végtelenül meggyengült, polgárháborús állapotban lévő Oroszország a fent felvázolt okok miatt senkinek sem áll érdekében. Ha különböző fegyveres frakciók küzdenek a hatalomért Moszkvában, akkor Oroszország képtelenné válik a stabilitás fenntartására a térségben, elindul egy szecessziós hullám a Kaukázusban és Közép-Ázsiában, ami nagyszabású polgárháborúval fenyeget, miközben egyes posztszovjet államoknak és Kínának lehetősége nyílik a törlesztésre. Hol, vagy még inkább, kinél van mindeközben az a több ezer atomtöltet, amit jelenleg az orosz állam őriz?
Ezek teljesen hipotetikus eseménysorok, de előbb-utóbb el kell majd kezdeni azon gondolkozni, hogy ha a Bizánci Birodalom romjain létrejövő cári Oroszország és a cári Oroszország ellenében létrejövő Szovjetunió után összedől a putyini Oroszország is, és belespirálozódik a „birodalmak civilizációs nagytemetőjébe”, akkor hogyan néz ki az a bizonyos összeomlás.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Árokásás, pénz és gyűlölet – itt a tél az orosz–ukrán háborúban
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök Washingtonba látogatott nemrég, hogy megerősítse az országába vetett bizalmat, és még több támogatást kérjen az elhúzódó háborúhoz. Nem sokkal korábban Ukrajna katonai vezetői által adott interjúk kavarták fel a háború álló vizét. Hatásos-e a kritikus infrastruktúra bombázása? És a mozgósítás? Mi várható a télen? Oroszország tud előbb ütni vagy Ukrajna? Egy háborúhoz három dolog kell...
Oroszország egy másik háborút is indított, és abban szintén nem áll nyerésre
Az orosz–ukrán kiberháború nem február 24-én kezdődött, és nemcsak Ukrajna területén zajlik, de a szereplői ugyanazok, mint a hagyományos fegyverekkel vívott konfliktusnak: hadseregek és titkosszolgálatok, ezek külföldi támogatói, lelkes amatőrök és nagyvállalatok. És persze mi mindannyian, mert a kiberháború nemcsak hírszerzés és zsaroló vírusok, hanem legalább annyira dezinformáció és befolyásolás.
