A rendszerváltás óta téma, hogy a demokrácia nem hatékony rendszer. Ahogy teltek az évek, egyre gyakrabban került elő a demokráciafáradtság fogalma. Ez mogyoróhéjban azt jelenti, hogy a dolgok nem mennek előre, a pártok csak vitatkoznak a parlamentben, és ráadásul még választani is kell közülük. Sőt választani kell mindennap. Egyrészt a boltban – ezt még valahogy megszokta a magyar –, másrészt meg mindenhol: értékek, eszmék, életstílusok és tankönyvek közül. Mások máshogy választanak, ami azzal jár, hogy a saját világnézetünket napról napra kihívások érik. És ez az egész fárasztó.

A megoldás magától értetődik ilyenkor: kellene egy erős ember, aki elvezeti az országot nélkülünk, egy élcsapattal, és akkor minden flottabbul menne. Az még külön kényelmes, ha minél több dologról megmondják felülről, helyes-e vagy sem.

A kísérlet sikerült, a beteg nem gyógyult fel.

Nesztek, megkaptátok. Itt az erős ember, csak tessék! Ingyen megtekinthető az ország legerősebb embere!

Gyakorlatilag az történik, amit ő akar. Ennél erősebb kéz már tényleg nem fér el Európában. Magyarország rekorder az Európai Unióban az egyszemélyi befolyás terén.

A nyögvenyelős, egyeztetős, plurális demokráciát most kipihenhettük. A parlamentben érdemi vita nem folyik, idomított bableveses kurvák nyomják a gombot bármilyen hülyeségre és aztán az ellenkezőjére. Az Alkotmánybíróságban szintén megvan a többség, a médiatanácsban a seggüket kiteszik, hogy megfeleljenek a felsőbb akaratnak, a bíróságok elfoglalása ugyan lassan, de folyik. Most már sikerült bevenni az utolsó ellenálló bástyát, a jegybankot is.

Szóval az van, amit Orbán Viktor akar. És akkor most nézzünk körül, vajon jó-e nekünk, amit akar. Ment-é az erős kéz által a világ elébb?

Nos, nem ment.

Pedig olyan jól hangzott: adjunk minél több hatalmat egy okos embernek, bízzuk rá magunkat, és ő kivezet bennünket a sötétségből.

A kudarc egyik oka, hogy az erős kézhez nem erős jellem és elme tartozik, hanem proletár mohóság és hanyatló mentális képességek, színes elmebajokkal tarkítva. Mindennél többet mond a médiapolitika: aki megalázó bírósági és nemzetközi fenyítések után sem képes elfogadni, hogy egyáltalán létezik egy ellenzéki rádiócsatorna, az szimplán beteg. Inkább kockáztatja az újabb és újabb kínos helyzeteket ország-világ előtt, csak ne legyen Klubrádió. Ennyire alacsony kritikatűrő képességgel kiszeltünde sem lehet az ember, nemhogy legfőbb vezető.

Orbán Viktor hatalmának annyi az eredménye, hogy az ő elkeserítő korlátoltsága érvényesül mindenhol, ahova elér a keze. Márpedig kényelmetlenül sok helyre elérnek azok a bután matató, tömpe ujjak. A hálószobától a munkahelyen át az iskoláig. Sehol senki nem lehet okosabb, mint amennyire ő ért az adott területhez, vagy az alattvaló, akire rábízta az ügyet. Úgy lesz, ahogy ő jónak látja, és még ha esetleg rá is ébred időközben, hogy az úgy baromság, akkor is, juszt is, mert különben be kellene vallani, hogy tévedett. És hogyan is tévedhetne egy ekkora ember? A beismeréssel megkérdőjelezné a funkcióját.

Van azért, ami tényleg simábban megy, mint azelőtt. A lopás.

Abban nincs hiba. Korrupció volt az élcsapat győzelme előtt is, de nem határozta meg a politikai stratégiát. Ma ez a helyzet. Az Európai Unió, a külvilág és a nyilvánosság nyomása mindenekelőtt azért utálatos és visszaverendő, mert akadályozná azt, hogy Lajos és barátai felvásárolják az országot az utolsó macskakőig. Hogy az étvágyuk megvan hozzá, az nyilvánvalóvá vált mostanra.

Minden más: tragikus zsákutca. Erős volt a kéz, amely kipaterolta az IMF-et, de nem elég ügyes, hogy ne kelljen visszahívnia. Izomból tolta át az erős kéz az alaptörvényét, olajfestményekkel és bazári pátosszal – hogy aztán a díszkiadás érvényét veszítse egy éven belül, amikor máris foltozni kell a remekművet. És hasonlóan erős kéz dolgozott az oktatásügyön, az adópolitikán, erős kéz kellett a nyugdíjvagyon elherdálásához, a közmédia röhejjé züllesztéséhez. Kellett a parancsuralom a baltás gyilkos elengedéséhez is. Az erő, az nyomot hagyott az országon. Mire mentünk vele?

Ideje levonni a tanulságot. Nem ússzuk meg a csődöt azzal, hogy uralkodót választunk, kezébe adjuk sorsunkat, és hazamegyünk. A központosítás óhajtása tévút volt. A feltétel nélküli rajongás kártékony. Az erős kéz is maga felé hajlik, minél erősebb, annál zavartalanabbul. Jegyezzük fel a jövő nemzedékeknek.

És jegyezzük fel, hogy ezt már megtanulhattuk volna, mielőtt egyáltalán elkezdtünk belefáradni a demokráciába.