Névváltoztatás hazánkban: amikor még a rákosi viperát is magyarosították

Volt időszak Magyarországon, amikor még a parlagi (néhol homokinak nevezett) viperáknak is „magyarosítaniuk” kellett, hiszen eredetileg rákosinak hívták ugyan őket, ám volt egy bölcs vezérünk, akit pont ugyanígy hívtak. Mielőtt a számtalan viperaféle és Rákosi elvtárs között eltévednénk, megkérdeztük Kozma István történészt és Farkas Tamás nyelvészt (akik egyébként a viperák névváltoztatására is felhívták a figyelmünket), hogy mennyire volt jellemző a névmagyarosítás Magyarországon.

Magyarországon 350-400 ezer család életét érintették a 19-20. századi családnév-változtatások – mondták a szakértők, akik interdiszciplináris kutatócsoportot hoztak létre az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, több tudományterület bevonásával a névváltoztatások tanulmányozására. (Az alapításban részt vett még Juhász Dezső és N. Fodor János is 2004-ben, és a kutatócsoport a Magyar Nyelvtudományi Társasággal is együttműködik.) A 350-400 ezres adat szerepel abban a 2009 végén megjelent tanulmánykötetben is, amelyet Farkas és Kozma szerkesztett, és ami A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban címet viseli. A kötet egy olyan konferencia anyagát tartalmazza, amelyen a legkülönbözőbb tudományágak – történelem, nyelvészet, szociológia, kultúrantropológia, irodalomtudomány – képviselői a korábban tiltott, illetve elhanyagolt területen, a családnév-változtatások kutatásában elért eredményeikről számoltak be.

A névváltoztatások gyakorisága természetesen időben erősen hullámzik – magyarázta Kozma István. Több szakaszban zajlott ez a folyamat, a XIX. század elején kezdődött, de a kiegyezés (1867) után, különösen az 1880-as években gyorsult fel a névmagyarosítás – merthogy a változások fő iránya mindig is a „magyarosabb” nevek felvétele volt.

Fotó: Gondolat Kiadó

A XIX. század elején a romantikus névadás dívott Farkas Tamás szerint, amikor többek közt Jókai regényei is megihlették a magyarosítókat: e korszak termékei a Tollhoni, a Koszorúfi, a Szerelemhegyi vagy éppen a Szentirmay nevek. Ez utóbbi egyébként organikus, természetes úton három okból sem keletkezhetett: először is kellett volna lennie egy Szent Irma nevű személynek, ilyen azonban nem volt. Aztán léteznie kellett volna egy ilyen szentnek ajánlott templomnak, és így a templomról elnevezhettek volna egy Szentirma nevű települést. Természetesen ezek sem történhettek meg, így a Szentirmay név természetesen nem jöhetett volna létre, ha Jókai nem írja meg műveit, ahol Szentirmay Rudolf mellett Kárpáthy Zoltán is feltűnik. Az utóbbi egész névbokrok „ősévé” válik, innen is ered ugyanis Kárpáti, Kárpáthi, Kárpáthy neveink nagy része is.

A már említett tanulmánykötetben Juhász Dezső még hajmeresztőbb neveket sorol. Az eredetileg az apa-fiú kapcsolatot kifejező -fi végződést illesztették hozzá egyesek olyan alapszavakhoz, amelyek a -fivel együtt furcsa hatást keltenek. Ennek eredménye például a Postafi, Kellemfi, Szerelemfi, Édenfi, Sziklafi, Pusztafi fiktív nevek.

Nemesi végződés az ipszilon?

Sokan ma sem tudják egyébként, hogy nevükben az -i vagy az -y végződés korántsem bizonyítja vagy cáfolja a nemességet – hívja fel a figyelmet Farkas Tamás. A magyar helyesírás ugyanis a középkorban és az újkorban még igencsak változott, így az ország nyugati részén az egyes családok – így a nemesek is – inkább ipszilonnal írták nevük végződését (Pálffy, Nádasdy, Esterházy), keleten viszont a Rákóczi, a Teleki és a Báthori családoknak, sőt Bocskainak is megfelelt az -i végződés. Manapság viszont már egyértelműen az ipszilonos változatok tűnnek előkelőbbnek.

Jellemzők voltak Magyarországon a tükörfordítások is – magyarázta Farkas Tamás. Ez is korízlésnek tekinthető, elsősorban a német neveknél fordult elő. A Forintos (Gulden) és a Vaskalap (Eisenhut) nevek ekkor keletkeztek. Mindezekkel párhuzamosan a romantikus névadás is tartotta magát (például a Hazafi), sőt a Könyvhegyi és a Borhegyi nevek is ekkor jelentek meg, amelyek részben tükörfordítások, részben viszont „romantikusnak” is hatottak akkoriban.

Tucatnevek

Olyan családneveket is szép számmal ismerünk, amelyeket nagyon sokan vettek fel, és ezek így később zavaróvá is váltak. A Radó, a Gerő, a Szántó is ilyen kategóriába sorolható Kozma István szerint, aki vizsgálta, hogy milyen neveket választottak elsősorban a keresztények, és milyeneket a zsidók a névmagyarosításkor. Tanulmányából kiderül, hogy szinte csak keresztények vették fel a Borbély, Földesi, Gyertyás, Kelecsényi, Miklósi, Pusztai, Rákóczi, Szép, Tamási, Vértesi, Szentgyörgyi, Tót, Keresztes neveket, míg a zsidók a Gerő, a Radó, a Róna, a Vámos, a Somló mellett a Kallós, Korányi, Gonda, Káldor, Gyenes, Gárdos neveket választották szívesebben.

Mindkét csoport előszeretettel vette fel a Székely, a Kardos, a Kertész, a Szántó, a Révész, a Földes, a Havas, a Polgár, a Fehér, a Lengyel neveket. Érdemes megemlíteni, hogy a zsidó névmagyarosítók eredetileg nemcsak „magyarítani” akarták a nevüket, hanem egyúttal a német vagy németes hangzású „tucatneveiket” – Weisz, Schwarz, Roth, Grün, Katz (ez utóbbi nem valódi német név, hanem egy héber rövidítésből alakult ki) – akarták másra, jobban megkülönböztetőre cserélni.