Fokozódó naptevékenység: nem vagyunk felkészülve

A Napban zajló folyamatok alapjaiban határozzák meg bolygónk létezését. A napfoltok ciklikus változásai pedig akár komoly következményekkel járhatnak a civilizációra nézve. Az elmúlt évtized relatív nyugalma után most újra fokozódik a napfolttevékenység, amely 2013 májusában éri el a csúcsát. Lehetséges következményeire egyelőre nem vagyunk megfelelően felkészülve.

A napfoltok jellemzően nem élnek sokáig, egy-egy folt néhány hétig, esetleg pár hónapig figyelhető meg. A foltok nem egyenként, hanem csoportokban jelennek meg, egy úgynevezett vezetőfoltot több „követőfolt” kísér. A napfoltok megjelenését a kutatók által pillangó-diagrammnak nevezett ábrán lehet a legérthetőbben bemutatni, amely jól jelzi, hogy a foltok eleinte a Nap egyenlítői részéhez közeli területeken jelennek meg, majd a ciklus progressziója során egyre közelebb kerülnek a pólusokhoz.

A pillangódiagramon jól látszik a napfoltok terjedése Fotó: NASA

A napfoltok sűrűsége (amelyet a Rolf-számnak nevezett mértékegység ad meg) közvetlenül is hatással van az életre bolygónkon. Aktivitásukra következtetni lehet többek között a fák évgyűrűinek vastagságából, illetve a sarkvidéki jégrétegek vizsgálatából egyaránt.

„Nem sokkal Galieli halála után, 1645-ben kezdődött a felfedezője után Maunder-minimumnak nevezett állapot, amely egy a napfoltok csaknem 70 éven át tartó nyugalmi állapotát jelenti” – tette hozzá Erdély Róbert. „A napfoltok alacsony száma időjárási szélsőségekkel jár, a Földön ilyenkor jellemzően csökken az átlagos hőmérséklet. A Maunder-minimum hatásaként kis jégkorszak alakult ki, ennek eredményeként például teljesen befagyott Londonban a Temze folyó, s olyan vastag jégréteg alakult ki rajta, hogy házat tudtak építeni rá. A naptevékenység tehát igen szoros összefüggésben van az időjárással.”

Miért veszélyesebb a mostani napciklus?

A naptevékenység időjárási hatásainál azonban jóval lényegesebb a civilizáció szempontjából, a napfoltok aktivitásának fokozódását kísérő napkitörések gyakoribbá válása.

„A napkitörések során úgynevezett hurkok alakulnak ki a nap felszínén, ez akkor történik, amikor a mágneses tér a fizika törvényeinek engedelmeskedve energiaminimumra törekszik, ilyenkor az egyes foltok között kapcsolat alakul ki, s az anyag iszonyatos sebességgel dobódik ki az űrbe” – fejtette ki Erdély Róbert. „Ezt korona anyagkilökődésnek (Coronary Mass Ejection – CME) hívják, ilyenkor a részecskék a fénysebesség töredékére gyorsulnak fel, ami annyit jelent, hogy egy másodperc alatt több ezer kilométert is képesek megtenni. Ha egy ilyen nagy energiájú részecske eltalál egy elektronikus berendezést, annak vége.”

A nap felszínén kialakuló hurkok lökik ki a nagyenergiájú részecskéket a csillagközi térbe Fotó: NASA

Az eddigi ismert napkitörések közül az egyik legintenzívebb az 1859-ben bekövetkezett úgynevezett Carrington-kitörés volt, amelynek eredményeként Észak-Amerikában számos helyen kiégtek a távíró-vonalak, a kortárs beszámolók szerint pedig még a Sziklás-hegységben is olyan intenzív sarki fény jelent meg az égbolton, hogy „újságot lehetett olvasni a vörös és zöld fényben”. Egy túrázó csoport beszámolója szerint voltak olyanok, akik azt hitték már reggel van, ezért elkezdték az előkészületeket a kirándulás folytatásához. 1989-ben pedig, egy kisebb erejű napvihar eredményeként Quebec környékén mintegy hatmillió ember maradt áram nélkül, az elektromos hálózatban kialakult zárlatok miatt.