A Balaton egyik legjellegzetesebb hangja a „Heiss Mais” felkiáltás volt, amivel az 1970–80-as évek balatoni strandjain a biciklis kukoricaárusok – az NDK-s turistákra is számítva – felébresztették a fröccstől és a melegtől félálomban fetrengő nyaralókat. A sózott, gőzölgő kukorica a lángos és a sült hekk mellett a szocialista Balaton kulináris védjegyévé vált, a strandolás élménye pedig szorosan összefonódott az illatával. A szüleink szemfülesek voltak ha strandolásról volt szó, már előre csomagoltak nekünk kukoricát, hogy ezzel is megpróbáljanak megspórolni némi sorbanállást, ami aztán a jégkrém miatt akarva akaratlanul bekövetkezett.
Hasonlóan erős érzelmeket ébreszt a popcorn is, amelynek moziban való fogyasztási létjogosultsága a mai napig megosztja az embereket. A cornflakes megjelenése a családi asztalon nálunk hihetetlen reveláció volt, a Kellogg's-termékek pedig olyan gyorsan követték egymást, hogy a család minden tagjának hamar meglett a maga kedvence – nem is volt könnyű beosztani, mikor melyiket vegyük meg. A legnagyobb sikert egyébként a Ritter Sport aratta: a cornflakes-es mini szelet miatt szinte vérre menő harcok folytak a családban.
1. Az emberi gondoskodásra utalva
A kukorica ma 160 országban terem, éves globális termése meghaladja az 1,2 milliárd tonnát – ezzel tonnában mérve megelőzi mind a búzát, mind a rizst, így a világ legnagyobb mennyiségben termesztett gabonájává vált.
A kukorica őse a teozinté, egy jelentéktelen külsejű, vékony magvú mexikói fű, amely alig hasonlít mai leszármazottjára. A régészeti és genetikai bizonyítékok szerint az ember mintegy 9000 évvel ezelőtt, a mai Mexikó területén kezdte el nemesíteni – ez az egyik legradikálisabb domesztikációs történet a mezőgazdaság históriájában. Míg a búza vagy az árpa esetében az ember csak válogatott a természetben már létező formák közül, a kukorica esetében gyakorlatilag egy új növényt hozott létre: a teozinté apró, kemény héjú magvait generációkon át nagyobb, lágyabb, csőben rendezett szemekké alakította.
Fazekas István
A folyamat különlegessége, hogy a kukorica nem képes vadon, emberi beavatkozás nélkül fennmaradni – a csutka annyira szorosan tartja a szemeket, hogy magszóródás híján a növény kipusztulna, a lehulló magok pedig egymást fojtanák meg csírázáskor. Ez az egyetlen jelentős haszonnövény, amely teljes egészében az emberi gondoskodásra van utalva.
2. Európába, majd Magyarországra: a törökbúza évszázadai
Amerikában a kukorica olyan rangot foglalt el, mint nálunk a búza vagy a rozs: a maja, azték és inka kultúrákban isteni eredetű növényként tisztelték. A maja teremtésmítosz, a Popol Vuh szerint az istenek végül kukoricatésztából formálták meg az embert, miután fából és sárból készült előző kísérleteik kudarcot vallottak.
Kolumbusz már 1493-ban hazavitt kukoricaszemeket Európába, de a növény terjedése lassú volt. A történeti források szerint Magyarországra – pontosabban Erdélybe – az 1600-as években érkezett meg, majd innen terjedt tovább, és csak a 18. században vált ismertté a történelmi Magyarország egész területén – éppen ezért az egyik legrégebbi és legelterjedtebb neve a törökbúza. A kukorica szó eredete vitatott: az egyik elmélet szerint hangutánzó eredetű, a cséplés vagy morzsolás közben keletkező hangból ered, más nyelvészek szláv jövevényszóként magyarázzák.
A 19–20. század fordulójáig, a nagyobb mértékű polgárosodásig a kukorica – és az abból készült ételek – elsősorban a szegényebb rétegek, a paraszti népesség mindennapi táplálékát jelentették, miközben a jobb módú háztartásokban a búzakenyér számított a norma szerinti alapélelmiszernek.
3. A fosztóka és a kukoricán térdepeltetés
A kukorica a magyar néprajzban elsősorban a hozzá kapcsolódó közösségi munka, a fosztóka (más néven kukoricafosztás, tengerihántás) révén vált a falusi társasági élet egyik központi elemévé. A néphit szerint, ha valaki piros vagy tarka szemű csövet talált a fosztás közben, az szerencsét, sőt közelgő házasságot jelzett.
Kukoricamorzsolás 1969
Fortepan / FŐFOTÓ
A kukorica ugyanakkor a magyar köztudatban egy jóval sötétebb szerepkörben is fennmaradt: a kukoricán térdepeltetés a 20. századi, elsősorban vidéki iskolai és otthoni nevelés egyik hírhedt, testi fenyítéssel felérő fegyelmezési módszere volt. Ez a gyakorlat a második világháború utáni évtizedekben is élt, és a mai napig a szigorú, testi fenyítést is megengedő régi nevelési stílus jelképeként emlegetik.
4. A kukorica a magyar gasztronómiában
A kukoricából készült ételek a 20. század első felének ínséges időszakaiban mindennapos táplálékot jelentettek, a második világháború után viszont – ahogy a jólét és a búzakenyér elérhetősége nőtt – csaknem teljesen kikoptak a köztudatból. Az utóbbi évtizedekben azonban, részben a gluténmentes táplálkozás, részben a nagyanyáink konyhája iránti nosztalgikus érdeklődés miatt, a kukoricaételek ismét felkapott fogásokká váltak.
