szerző:
Zubor Zalán
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A régió országaiban jórészt már lezajlott az a folyamat, amibe a jelek szerint a második Orbán-kormány idén belekezdett: a mezőgazdasági birtokszerkezet átalakítása, egy oligarchasztikus jellegű nagybirtokosi réteg kialakulása. A parlament mezőgazdasági bizottságának elnöke szerint az osztatlan közös tulajdon a hazai helyzet rákfenéje. Régiós körképünkből kiderül: szinte mindenhol megpróbálták kijátszani a korlátozó szabályokat, többnyire sikerrel.

Kelet-közép-európai kuriózumnak számít a Magyarországon is elterjedt nagyüzemi gazdálkodás. Romániában, Szlovákiában és Szerbiában hasonló módon alakulnak ki akár több tízezer hektáros óriásbirtokok, amit nem egyszer politikai korrupció is kísér. Bár a vállalkozónak megéri, hosszú távú szociális és nemzetgazdasági hatásai miatt nyugaton törvényekkel védik a családi gazdaságokat és szabályozzák a megművelhető maximális birtokméretet.

A földek kérdése azután került Magyarországon a politikai viták középpontjába, hogy januárban távozott posztjáról Ángyán József a Vidékfejlesztési Minisztérium helyettes államtitkára. Ángyán az elleni tiltakozásként adta be lemondását, hogy a kormány szembe megy saját korábban meghirdetett birtokpolitikai elveivel, és helyben lakó gazdák helyett sokszor - strómanok révén - Fidesz-közeli vállalkozóknak jutnak több száz hektáros területek, de például a felcsúti polgármester családja révén ezer hektárnál is nagyobb területhez jutott. Mint korábban a hvg.hu is megírta, Borsodban például az év elején alapított társaság jutott áprilisban ötszáz hektárhoz.

Font Sándor, a parlament mezőgazdasági bizottságának elnöke tavaly a Duna tévében arról beszélt, „csodabogárszámba” megy az Európai Unióban a magyar birtokszerkezet. A Magyarországon elterjedt nagyüzemi, száz hektárnál nagyobb, sőt, gyakran több ezer hektárnyi birtokokon történő gazdálkodás Nyugat-Európában szinte ismeretlen, egyes országokban törvény tiltja.

A politikus a hvg.hu kérdésére azt mondta: az unióban átlagosan 19-20 hektár területű birtokok állnak egy személy vagy társaság művelése alatt (bár az utóbbi években mindenhol növekedett az átlagos birtokméret), míg Magyarországon egy ekkora birtokot sokan „hobbikertészetnek minősítenének”. Bár ma Magyarországon elvileg rendkívüli módon elaprózódott a birtokszerkezet (az átlagos birtokméret 9,4 hektár), és összesen közel kétmillió gazdát tartanak számon, nagy részük valójában bérbe adja a birtokát valamilyen nagyüzemi gazdálkodónak, akik a bérelt területeket egybenyitva hatalmas nagybirtokokat művelnek.

Csak a vállalkozónak éri meg

A helyzet egyik fő oka Font Sándor szerint a rendszerváltás után bevezetett „osztatlan közös tulajdon” fogalma: a termelőszövetkezetek felosztásakor hivatalosan a résztvevők nevére írtak ki bizonyos méretű területeket, a földek jó részén azonban fizikailag nem jelölték ki és nem választották szét az egyes gazdálkodóknak a parcellákat, hanem a teljes tábla felosztás nélkül az összes gazda közös tulajdona maradt. Ezeket a földeket nem lehetett eladni, csupán bérbe adni, amit a legtöbb gazdálkodó meg is tett, tovább gyarapítva a nagyüzemi termelők birtokait.

Font szerint hiába gazdaságosabb a cégek számára a nagybirtokos termelés, szociális hatásai rendkívül károsak lehetnek a vidék számára. Minél nagyobb egy megművelt terület, az „üzemeltetőnek” annál inkább megéri gépesíteni a mezőgazdaságot, ezzel számos munkalehetőséget megszüntetve. A képviselő szerint a megoldást a Dániában, Franciaországban és Németországban élő példa követése jelentené, ahol a törvények nem tulajdonjog, hanem „üzem” alapján tesznek különbséget birtokok között, vagyis egy jogi személy nem kezelhet bármekkora területet, függetlenül attól, övé-e a föld, vagy csak bérli.

Emellett kívánatos lenne, ha a gazdák ismét szövetkezetekbe tömörülnének, de nem a rendszerváltás előtti tsz-rendszer lenne a követendő példa, hanem a nyugati típusú önkéntes szövetkezés, ahol a gazdák egyénileg termelnek, csak a termény tárolását, feldolgozását és értékesítését szervezik közösen.

Általában az oligarchák arattak máshol is a mezőgazdaságban, nem csak Magyarországon
©

Magyarországon már érvényben van egy törvény, amely 1200 hektárban korlátozza az egy személy által üzemeltethető földterületet, és már készül egy uniós jogszabály, ami után kevesebb támogatást kapna a nagyobb birtokot kezelő gazdálkodó, illetve jutalmazná azokat, akik többféle terményt termesztenek és maguk dolgozzák fel, illetve árusítják őket.

A nagybirtok mint pénzmosoda

Szerbiában a jelenlegi adatok alapján viszonylag kiegyenlített a birtokrendszer, arányosan található kis-, közép- és nagybirtok. A termőföldterületek körülbelül 50 százaléka kistermelők, családi gazdaságok tulajdonában van, az átlagos kisbirtok mérete három-öt hektár. A statisztikák azonban a magyarországiakhoz hasonlóan csalókák: a családi birtokok jó részét nem a tulajdonosok művelik meg, hanem bérbe adják módosabb gazdáknak. Ráadásul az elmúlt években nem végeztek országos földmérést, így a valós adatokat csak megbecsülni lehet.

A több tízezer hektár feletti „latifundiumok” a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején, a szerbiai vadkapitalizmus időszakában alakultak ki, a privatizálás alatt álló nagybirtokokat meglehetősen gyanús módon vásárolták fel egyes vállalkozók a Bánság, Szerémség és Bácska területén. Az óriásbirtokok igen modern felszereléssel rendelkeznek, bár sokak szerint valódi céljuk különböző illegális úton szerzett összegek tisztára mosása.

Feltörekvő ágazatnak számít a közepes méretű, 30-50 hektár nagyságú birtokokon való termelés. Ezek az összefüggő földek jellemzően kisgazdák tulajdonában vannak, sikeres kistermelőkből lett mezőgazdasági vállalkozók bérlik őket. Ezek a birtokok már képesek elég hasznot hajtani ahhoz, hogy kezelőik mezőgazdasági gépeket vásároljanak és számos embernek munkát adjanak, így kisebb falvakban a helyi gazdasági élet motorjává válhatnak.

A legtöbb faluban viszont ma már a több száz hektáros nagybirtokok számítanak egyeduralkodónak. Országos szinten ezek a birtokok számítanak leginkább termelékenynek, még a több ezer hektáros óriásbirtokokkal is képesek felvenni a versenyt. Ezeken kívül a mai napig léteznek a privatizációból „kimaradt” állami termelőszövetkezetek, valamint egyéb állami tulajdonú földek, amelyek az összes földterület 20-30 százalékát teszik ki. Ezeknek a rendezetlen jogi státuszú földeknek az eladását törvény tiltja, szabadon lehet viszont rajtuk magánvállalkozásban gazdálkodni. Ám az ilyen földek rendezetlen státuszuk miatt nem vehetnek fel banki kölcsönt, így ma legfeljebb vegetálnak. Hasonlóan sikertelenek a magánkézben levő termelőszövetkezetek, amelyeket minimum tizenegy gazdálkodó összefogásával lehet megalapítani, és ma már a legtöbb faluban alakult legalább egy hasonló társulás.

Ragaszkodnak a családi birtokokhoz a székelyek

Románia egyes területei között hatalmas eltérések figyelhetők meg a birtokviszonyokat illetően. Székelyföldön, a hegyvidéki területeken már a földrajzi adottságok miatt is lehetetlen a nagybirtok kialakulása. Bár előfordulnak néhány száz hektáros hegyi legelők, a száz hektár feletti szántók már ritkaságszámba mennek.

A kisbirtokok bérlése vagy felvásárlása 2008 óta elenyésző: az uniós csatlakozással megnőtt a saját földterület iránti ragaszkodás, hiszen a hegyvidéki gazdák állami támogatásban részesülnek, kompenzálásként a földjük hátrányos elhelyezkedéséért. A földeket így nem minden esetben művelik meg, viszont a támogatást ennek ellenére is fel lehet venni. A megműveletlen földek beerdősödnek vagy hegyi legelők, kaszálók lesznek belőlük, ami illeszkedik a helyi agrárkultúrához, hiszen a hegyvidékeken nem a földművelés, hanem az állattartás számít húzóágazatnak.

Modern latifundiumok

A déli és nyugati alföldeken ezzel szemben összerendeződnek a birtokok. Olyan külföldi beruházók, mint az amerikai Smithfield Foods és Cargill vagy a francia Lactalis a romániai földvásárlási moratóriumot megkerülve olyan módon vásárolnak fel hatalmas területeket, hogy Romániában magáncégeket jegyeznek be, és annak nevében szereznek földet.

A kisbirtokok helyzete szinte teljesen átláthatatlan: a romániai forradalom után a föld-visszaszolgáltatás kérdése több mint tíz évig elhúzódott (kivéve a déli országrészben, ahol már a kilencvenes években rendeződött a földkérdés), aminek eredményeként gyakori, hogy egy termőterület hivatalosan egy magánszemély tulajdona, aki azonban nem tudja vagy nem akarja birtokba venni. Így ma is rendkívül sok a parlagon maradt föld, megvehető birtok viszont alig van.

Vintilă Mihăilescu, a Bukaresti Egyetem antropológiaprofesszora a Dilema Vecheben közölt cikke szerint Romániában ma két párhuzamos mezőgazdaság létezik. A mezőgazdasági területek kétharmada 1,9 millió családi gazdaság között oszlik meg, amelyek átlagosan 2,3 hektárnyi birtokkal rendelkeznek. A maradék terület közel húszezer nagytermelő kezében van, átlagosan 270,4 hektáros birtokokra osztva. Az antropológus szerint ezek a nagytermelők azok, akik a mezőgazdasági árakat meghatározzák, hiszen ők vásárolják meg, gyakran áron alul a kistermelők terményeit is. Mihăilescu szerint „Európában egyedülálló módon igazságtalan” a román mezőgazdaság forráselosztási rendszerre is: bár a gazdák több mint kilencven százaléka legfeljebb három hektárt művel, a maradék tíz százalék pedig átlagosan 270 hektárt, mégis az „új latifundiumok” tulajdonosai zsebelték be az uniós támogatások 51 százalékát.

A megoldást Mihăilescu szerint csak a kistermelők szövetkezetekbe tömörülése jelentené, erre azonban nehéz rávenni azt a közel hárommillió embert, az aktív dolgozók körülbelül harminc százalékát, akik a mezőgazdaságból élnek.

Valóban követendő a szlovák példa?

A szlovák mezőgazdaságban sajátos birtokrendszer működik, amelyet sokan Magyarország számára is ideálisnak vélnek. A kis, családi birtokok aránya európai viszonylatban elenyésző (tíz-húsz százalék körüli), a mezőgazdasági terület nagy része pedig piacra termelő közép- és nagyüzemi gazdaságok kezelése alatt áll.

Csehországban és Szlovákiában nem sokkal a bársonyos forradalom után, még a különválás előtt döntöttek a termelőszövetkezetek „transzformálásáról”: a szövetkezeti formát megtartották, a gazdák elvileg egyenlő arányban kaptak tulajdonrészt az egyben tartott társaságokból. Valójában az osztogatás közel sem volt ennyire igazságos, előfordult, hogy a szövetkezet vezetői kapták a tulajdonjog felét, vagy a magas rangú tsz-tagok egymás között osztották fel a részesedést. Mára a szövetkezetek nagy része üzleti társasággá alakult, bár a köznyelvben ma is termelőszövetkezetnek nevezik őket.

Az ország uniós csatlakozása után a szlovák mezőgazdaságba is nagy összegeket fektetett a külföldi tőke. Bár Szlovákiában is tilos a külföldi magánszemélyek földvásárlása, a külföldi vállalatok Szlovákiában bejegyzett leányvállalatai akadálytalanul juthatnak birtokokhoz. Így lett a piac egyik legerősebb szereplője a dán eredetű Dan-Slovakia Agrar cég, amely több ezer hektárnyi földet vásárolt sertéstenyésztés és tejtermelés céljából.

A magyarországi oligarchaügyhöz hasonló botrány zajlott a 90-es években Vladimir Meciar Szlovákiájában. Az állami földek privatizálása során több, Meciarhoz közel álló személy jutott több ezer hektáros birtokokhoz, a mezőgazdasági minisztériumban pedig még az első Fico-kormány idején is Meciar emberei töltötték be a kulcspozíciókat. Az elhúzódó ügyek végül 2007-ben robbantak ki: a restitúciós törvény értelmében azokat, akik valamilyen okból nem juthattak hozzá jogosnak ítélt birtokukhoz, azonos értékű területtel kellett kárpótolni. A sajtó azonban tudomást szerzett róla, hogy az agrárminisztériumban dolgozó, illetve Meciarhoz és köréhez közel álló személyek jogos birtokaikat jóval értékesebb, exkluzív hegyvidéki területekre cserélhették be. A botrány Miroslav Jurena földművelésügyi miniszter bukásához vezetett, azóta a meciaristák fokozatosan kihullottak a kulcspozíciókból és Meciar pártjának parlamentből való kiesése után lényegében megszűnt a befolyásuk.

A nagyüzemi termelés ellenére a szlovák mezőgazdasági termékek kevéssé versenyképesek a hazai piacon. A felvevő piac kicsi, és a termények nagy részét néhány külföldi üzletlánc vásárolja meg, amelyek olcsón juthatnak hozzá a nyugat-európai élelmiszerekhez is. Szlovákia az Európai Unióban ma a legkevésbé élelmiszer-önellátó ország, a szükségletének kevesebb, mint felét képes ellátni a hazai mezőgazdaság. Bár az ország Magyarországhoz vagy Csehországhoz képest csekély termőterülettel rendelkezik, az okok nem itt, hanem a hazai termékek versenyképességében keresendők.

MTI/Világgazdaság Gazdaság

A kisbirtok helyett a középbirtokot erősítené a VM

Továbbra is a családi gazdálkodókra helyezi a hangsúlyt a Nemzeti vidékstratégia 2020-ig előretekintő tervezete, de már életképes birtokméretű gazdaságokba rendezné az elaprózott földeket, és az önellátás helyett a piacképes árutermelés kerülhet a középpontba - ismerteti a hétfői Világgazdaság.