Ceglédi Zoltán
Ceglédi Zoltán

Könnyű belefeküdni. Megóv kudarcoktól, kellemetlen döntésektől, vitáktól, kockázatoktól, veszélyektől. Egy dolgot tudjunk azonban: limitált a rendszer szavatossága.

Oka van annak, hogy még el sem múlt a Kádár-nosztalgia, máris beledőlünk az Orbán-rendszerbe. Nézzük meg birkanépezés és fotelforradalmárkodás nélkül, mi lehet az oka annak, hogy egy társadalom egyik része tűrni, a másik pedig szeretni tud egy tekintélyelvű diktatúrát.

Mindez azért fontos, mert akik generálisan „a” diktatúra fogalmát próbálják ráhúzni a jelen, illetve differenciálatlanul a Kádár-rendszer viszonyaira, azok óhatatlanul beleütköznek a totális állam valóban nem teljesülő kritériumaiba (egyszerűen fogalmazva: nem lőnek az utcán, nem mindig büszkék az elnyomásra, van látszólagos-elvi esély a vezetés cseréjére stb.). Ami viszont fontosabb: ha nem értjük meg, miben éltünk és élünk, akkor időről időre ugyanebbe a folyóba (majdnem kutyaszart írtam) fogunk belelépni.

Kezdve a nyitó állítás kifejtésével, miszerint egy önkényuralmi állam polgárának lenni, az bizony több szempont alapján is lehet jó. Speciális, de nem marginális szempontok ezek – és sokszor mi, liberálisok azon bukunk el, amikor magától értetődő értékként tukmáljuk a szabadságot és felelősséget, nem törődve azzal, hogy az említett „alternatív értékek” gyakran könnyebben érvényesülnek és reklámozhatók.

*

Van itt pár kulcsszó, az első az infantilizálás. Gyermekké tettél. A magyar ember kifejezetten szeret lubickolni a felelőtlenségben – és nem hibája ez neki, hanem történelmi öröksége. Tegyük rá a közhelycsúcsot, mert illik ide: Bibó máig érvényes megállítása, hogy

egy-egy magyar vagy szlovák parasztnak a közösségi lét olyan végső rébuszait adták fel néha naponta, amilyeneket a francia parasztnak jó, ha egyszer egy évszázadban kell megválaszolnia.

Ide-odarángatta ezt a népet a történelem; amikor büszkén odatesszük mondjuk az Egyesült Államok bő kétévszázados történelme mellé a mi ezeréves államiságunkat, akkor azt mindig elfelejtjük, hogy oké, de ők azt a 234 évet úgy töltötték, hogy viszonylag hamar összerakták, milyen országot akarnak, és utána azt építették következetesen, adott keretek között, míg mi akkortájt már jó ideje félévszázadonként dobtunk ki mindent az ablakon, és kezdtük újra új uralkodóházzal, lett új idegen megszálló, új államforma, új világ.

Szeretjük a felelőtlenséget, mert ehhez szoktunk a kiszolgáltatottságban. Nézzük meg: most sem a felelősségünk megnyirbálása okozza a legnagyobb közéleti viharokat, hanem amikor úgy tűnik, a hatalmi elit nem hajlandó azt hazudni nekünk, hogy a felelősség átvétele számára nem a lopás-urizálás alapja, hanem csakis áldozatos munka. A helikopter-balhék, ugye. Az önkényuralom, és akkor legyen ez a másik kulcsszavunk, mindig egy íratlan-kimondatlan megállapodáson alapul – nem ütlek, ha anélkül is engedelmeskedsz, illetve engedelmeskedek, ha meghagyod az illúzióját, hogy én döntöttem így. Például azzal, hogy választásokat rendezel nekem, ahol úgy tehetek, mintha döntenék.

És vannak egyértelmű, manifeszt előnyök is egy önkényuralmi rendszer polgárai számára. Például a biztonság, ez is kulcsszó. A Kádár-rendszerben sokkal jobb volt a közbiztonság, mint a rendszerváltást követően, és ne legyenek kétségeink, ha Orbán Viktor is évtizedekre betonozza be magát, mint ahogy Mikola István a határon túli magyarok szavazati joggal való felruházásától remélte, itt is javulni fog a helyzet e téren. A jogállami elvek és „jogvédői nyafogások” hiánya egyfelől, a pártállami kontroll az igazságszolgáltatás fölött másfelől elég jó garanciája annak, hogy kevesebb történjen meghatározott bűncselekménytípusból. Szó se róla, az ártatlant se védi meg a rendszer, de mint azt fentebb kiemeltük, engedelmeskedni kell, az ideálisnál szűkebb keretek között élve az életünket.

*

Van a biztonságnak szociális dimenziója is: a Kádár-rendszerben nem éheztek az emberek, és hiszem, hogy ha Orbán még megkapja a kért időt, majd itt sem fognak. Ez nem dicséret, nem a fényes jövő ígérete, mert ára is van: a holnapot felélő gazdaságpolitika, a leszorított igényszint, a homogén csóróság, amit persze az előbbi miatt nem érzékel olyan súlyosnak az átlagpolgár. Ahogy eltűnnek a piaci viszonyok, eltűnik minden dimenzióban a gazdasági alternatíva, ahogy mindenre ráfolyik az állam és kerül át a felelősség hozzá és csakis hozzá, úgy kell majd egyre több dologról gondoskodnia – és fog is. Ugyanis a totalitárius rendszerekkel ellentétben az autoriter államvezetésnek „nem fér bele”, hogy Észak-Koreához hasonlóan pusztuljon a népe.

Előbb-utóbb a munka nagyobbik része közmunka lesz (gondoljunk bele: Kádár idején mindenki közmunkás volt, még ha nem is így hívták), minden polgár minden krumplistésztája közvetlen állami felelősség lesz. Persze ennek finanszírozása a holnap kárára történik: az oroszok és Paks II. meg a letelepedési kötvények bevállalásával, a tartalékok felélése árán, és jönnek a stratégiai építkezés helyett a gyors, ócska megoldások, összeszerelő ipar droidokkal, a környezet tönkrevágása. Úgy fog rólunk az állam gondoskodni, mint az a családfő, aki a reklámban mindent személyi hitelből finanszíroz.

De a szükségszerű összeomlásig nem lesz különösebb lázadozás, mert az önkényuralom igen ügyesen szűkíti a horizontot. Nézzék meg, mit tudtunk 1990 előtt „a” Nyugatról, miféle rémhírekkel és hazugságokkal igyekezett az állampárt elhitetni, hogy borzalmas dolog amerikainak vagy nyugatnémetnek lenni – és mi megy most is. Ha csak a fideszes álsajtó közléseiből raknánk össze a világ (egyébként sikeresebb és boldogabb) másik feléről alkotott képünket, úgy azt hihetnénk, hogy ott a naponta robbantó menekültek között vonuló melegek kopulálnak a mindezt finanszírozó zsidó nagytőkésekkel. Akkor már jobb ez a pálinkafőzős-fásyádámos világ, nem igaz, Józsikám?

Másfelől pedig a belső horizontunk is radikálisan töpörödik, töpörödtetik. Húsz éve még az volt a jelszó, hogy bárki és bármi lehetsz. Ma már egyre nyilvánvalóbb és elfogadottabb, hogy nem, ez itt nem a lehetőségek hazája. Még a fideszesek többsége szerint sem a vállalkozói tehetség, hanem Orbán Viktor csinált milliárdost Mészáros Lőrincből. Ha pedig a csúcsra csak a kiválasztott kaszt tagjai juthatnak fel, máris könnyebben fogadom el a magam helyzetét, pláne, ugye, hogy eközben örülhetek annak, hogy ha emelkedni nem is tudok nagyot, de esni sem. Közmunka, menzafőzelék meg év végi Erzsébet-utalvány. Majd megint emelek, Bözsi néni.

És az önkényuralomban korrupció sincs a szó hagyományos értelmében. Hiszen javarészt jogszerű, ahogy a káderek gazdagodnak, és a kormánypárti szavazó nem röstelkedik, hanem büszke, hogy a pártja olyan törvényeket ír, ami kizárólag az övéit gazdagítja. Evidens, egyre kisebb felhorgadást keltő, hovatovább a „normális” működés része, hogy a hatalom birtokosai ebbéli minőségükből kifolyólag lesznek milliárdosok. Nem lopták: jár nekik. Illetve a „kicsi pénzt”, azt még valóban lopni kell – milliókat még „alkotmányos költség” címén szednek be. De a letelepedési kötvényekből lecsípett százötvenmilliárd, az nem hagyományos korrupció. A parlament döntött, a bizottság döntött, minden a leírt norma szerint történik.

Bonyolult, és jogszerűnek tűnő ügy, a korrupció fogalma pedig nem fedi le azt az esetet, amikor nem az történik, hogy titokban lefizetnek valakit, hanem a teljes törvényhozás és végrehajtás fényes nappal nyújtja át az összeget, büszkén.

*

Hatalmas előny még az öndefiníciós stabilitás és a belső törésvonalak hiánya. Hiszen az önkényuralmi rendszerben egyetlen szakadék van, ami a hatalom, és mindenki más között húzódik. A fogyó relevanciájú ex-MSZMP-seket leszámítva mindenki, aki a rendszerváltás óta esküdt ellenséggé lett, az Ellenzéki Kerekasztalnál még egy oldalon foglalt helyet. Nem értettek egyet akkor sem mindenben, de a rendszerváltás igénye, illetve az MSZMP elvetése annyira erős öndefiníciós elem volt, hogy minden mást felülírt. Ugyanez a viszonyulás volt jelen a hétköznapokban – és jön megint.

Például ismét konszenzus van abban, hogy az állam selejtet gyárt. Köztéri barmolása drága és ócska, beszerzései túlárazottak és vacakok, juttatásai fapadosak és logikátlanok. Hihetetlenül felszabadító érzés ám tudni, hogy a hatalmasságok és hivatalosságok csapnivaló munkáját 8-10 millió ember ugyanúgy ítéli meg, mint te. Egyetlen viszonyítási pont van, eltűnnek a viták a családi ebédnél. Nem a mi dolgunk többé a politika, az ország ügyeinek intézése, ezt a felelősséget rátestáltuk Pártunk és Kormányunk vezetőire, és itt jön az utolsó kulcsszó, a változtathatatlanság érzete okán értelme sincs ezzel foglalkozni. Kiröhögjük a hazudni is buta Fidelitas-KISZ ifjú reménytelenségét, de ettől még tudjuk és tudomásul vesszük, hogy 2020-ban ő lesz a stopliscipőügyi helyettes államtitkár.

A megváltoztathatatlanság tudata okán egészen 1989-ig nem volt világos és egyértelmű, nem tűnt reális célnak, hogy kirúgják a sámlit az MSZMP alól. És most is, legyünk őszinték, egyik ellenzéki párt sem hiszi igazán, hogy le tudja váltani jövő tavasszal Orbán Viktort – és nem igazán hisszük el ezt mi sem, polgárok, szavazók vagy (pont ezért) nem szavazók. Az önkényuralomnak pedig pont ez kell: aktív szavazói mag, káderekkel, és passzív tömeg, közvetlenül vagy közvetve kollaboráns kvázi-ellenzékkel.

Az önkényuralomnak relatív, de komoly előnyei vannak a polgárok számára. Könnyű belefeküdni. Megóv kudarcoktól, kellemetlen döntésektől, vitáktól, kockázatoktól, veszélyektől. Nem ad sokat vagy színeset, de a homogén csóróság mégiscsak biztonságot jelent. Egy dolgot tudjunk azonban: limitált a rendszer szavatossága. A lojalitáson alapuló káderpolitika egyre dilettánsabb döntéshozókat és végrehajtókat emel fel, akik a mindent elnyelő állami gépezet részeként mindent egyre rosszabbul fognak elvégezni. Aki ezzel vitázni akar, az jöjjön velem metrózni egyet, vagy nézzük meg a Várkert bazárt.

A rendszerszintű tudatlanság és piócaszemlélet, valamint a holnap kárára vitt politika pedig csúnyán és hirtelen fog véget érni, mert egyszer tényleg holnap lesz. Amikor Orbán Viktor (vagy utódja, a dilettáns fidelitasos) az első olyan korosztállyal kerül szembe, amelynek már nem tud nyugdíjat fizetni, amikor leáll a metró, amikor azonnali és fájdalmas adóemelések jönnek, nem a porított, különadós megszorítások, amikor Putyin megborul és/vagy kér valamit cserébe. Ott lesz a vége. És jönnek azok a generációk, akiknek Orbán Viktor már mindig is egy pocakos, avítt, kiabáló házmester volt. Akik többet akarnak. De akkor majd okosabban kell csinálni, tudva azt, hogy mitől működött többször is ebben az országban a tekintélyelvű, demokráciát leépítő elnyomás, és melyek azok a sarokpontok, amelyek nélkül nem lehet tartós és sikeres egy demokratikus berendezkedés.

De egyelőre úgy tűnik, jó ideig még abban fogunk lubickolni, hogy nincs riasztó felelősség, szabadság, verseny, alternatíva. Kicsit büdös, sekély, cuppogó iszap van, el lehet benne nyúlni.