A természet hamar visszafoglalja magának a tőle elvett területeket, olyannyira, hogy az élővilág még a nukleáris katasztrófák helyszínén is képes meglepően gyorsan regenerálódni. Hasonlóképpen virágzott ki a valódi újságírás a Hír tévében, azon a talajon, amelyet a csatorna első tíz évének szennye tett mérgezetté.

A világ bonyolult. Sok megsebzett és a Bildungsroman iránt kevés megértést mutató néző a mai napig sem tudta a régi bűzt elfeledni, ami persze érthető, de ez a kettőség, a 2015 előtti és utáni időszak közötti ellentét, nem kevesebbet jelent, mint az újságíró szakma apoteózisát, azoknak a szakmai értékeknek a felsőbbrendűségét, amelyeket a független sajtó képviselői mindig is vallottak.

A G nap után a Hír tévé nem a baloldalra állt át (mint azt a propagandahivatal sulykolja), hanem az újságírás oldalára. A rezsimsajtót az téveszti meg, hogy egy jobboldali és egy baloldali újságíró lényegesen közelebb áll egymáshoz, mint a propagandista bármelyikükhöz. A szakma közös akkor is, ha a világnézet nem. A Hír tévében úgy kezdték el alkalmazni ennek a mesterségnek a korábban elutasított szabályait, ahogyan az egykori szocialista országok tértek át a piacgazdaságra, amint a kényszer megszűnt felettük, és választhattak. Mi ez, ha nem az újságírás diadala?

A valódi újságírás persze nem feltétlenül eredményez jó műsorokat és cikkeket (ahogyan önmagában a demokrácia sem magas életszínvonalat), csupán biztosítja a jó műsorok és cikkek előállításának feltételét. A központból vezérelt, nem világnézeti elveket autonóm módon követő, hanem pártérdeket lakáj módón kiszolgáló „újságírásból” viszont kizárólag szemét születik. Az ilyen tevékenységet ezért nem is nevezzük újságírásnak.

A Hír tévé három szabad esztendeje alatt készültek jó műsorok és nem jók, de ennek nincs jelentősége, nem az Emmy-díj zsűrije vagyunk. E hét szerdáján nem érdekes vagy érdektelen műsorokat, szimpatikus vagy ellenszenves műsorvezetőket vesztettünk el, hanem a kevés megmaradt szerkesztőségek egyikét, amely az újságírást választotta a propaganda helyett, így a szakma szabályainak megfelelően a tájékoztatást és a hatalom ellenőrzését tartotta feladatának.

Ebből a szempontból teljesen érdektelen, hogy a tulajdonost milyen szándék motiválta akkor, amikor a szerkesztőséget hagyta szabadon dolgozni, és most, amikor a "G"-t visszaszívta.

Sajnos ez a történet újfent azt bizonyítja, hogy ebben a világban a jó nem nyeri el méltó jutalmát. Az erkölcsi tanulság a következő: ha a nyilvánvaló kockázatok ellenére a morálisan helyes utat választod a jól jövedelmező aljasság helyett, akkor eltaposnak azok, akiket még csak meg sem kísértett a miniszterelnök hatókörén kívüli élet felfedezésének félszeg vágya.

A tisztességes emberek csupán A, B és C eszközt hajlandók a küzdelemben használni, a gátlástalanok ezeken felül D-t, E-t és F-et is. Ezért nyernek mindig ők. A joguralom bevezetésével, a szabálykövetés elvárásával, az illem, az úriemberség, a jó modor népszerűsítésével a polgári társadalmak arra törekszenek, hogy ne legyen a gátlástalanoknak helyzeti előnyük, ennek érdekében a bevethető eszközöket a tisztességesek által is elfogadott körre korlátozzák. Ezzel szemben a NER államvallássá emelte a gátlástalanságot, a rendszer ünnepelt embertípusa a könyörületet nem ismerő végrehajtó, aki a párt szolgálatában nemcsak az ellenfelek elföldelésére, de sírjuk levizelésére is örömmel vállalkozik.

Miért terítsünk ki mindenkit? Tisztességtelenek vagyunk úgyis.

Miért ne terítsünk ki mindenkit? Tisztességtelenek vagyunk úgyis.

Vetted a lapot?

A szolgaságba vezető út, kivégzett szerkesztőségekkel van kikövezve: Népszabadság, Magyar Nemzet, TV2, Origo, Figyelő, az összes vidéki lap – mindannyian tudjuk, hogy ebben a mészárlásban nem a Hír tévé az utolsó áldozat. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a szabad sajtó utolsó rezervátumait is felszámolják, talán egy-két kirakatlapot megőrizve, hogy legyen mit mutogatni a nyugati látogatóknak, mint a kommunizmus alatt a Váci utcát.

Néhány éve még komolynak tűnő emberek hangoztatták, hogy a blogok és a Facebook feleslegessé teszik a hagyományos újságokat és a főfoglalkozású újságírókat, hiszen ma már bárki írhat cikkeket, amit rengeteg olvasóhoz tud eljuttatni. A kormányok számára sem lesz többé érdekes a sajtó ellen harcolni, hiszen a közösségi médiát úgy sem tudják korlátozni, akkor meg minek. A valóság kicsit másképp alakult, elsősorban azért, mert a pragmatikus zsarnokokat régóta nem a vélemények zavarják, hanem a tényeket bemutató cikkek. Az kétségtelen, hogy a saját blogján mindenki lehet 15 percig publicista, de a hatalom ellenőrzéséhez ennél több kell.

Trump azzal hozta össze elnökségének legkomolyabb válságát, hogy kijelentette: inkább hisz Putyinnak, mint az amerikai titkosszolgálatoknak. Ezt a véleményét egy kérdésre válaszolva fejtette ki. A kérdést újságíró tette fel. Nem blogger. Nem youtuber. Nem facebookon posztoló influencer.

A magyar miniszterelnöknek már nem lehet kérdéseket feltenni, de az elmúlt időszak botrányos ügyeit szinte kivétel nélkül újságírók tárták fel. Semjén vadászata, Kósa örökösnője, Lázár kastélya mind-mind újságírói munka. Azért tudunk róluk, mert (még) működik a sajtó. Nem az ellenzéki pártok nyomozták ki a Voldemort-történetet sem. (Valóban, Hadházy Ákos kivétel, de az ő eredményei sem jutnának el a lakossághoz újságok nélkül.)

Egyedül a szerkesztőségi keretek között dolgozó professzionális újságírók képesek az olvasókat ellenőrzött közéleti információkkal ellátni. A bloggerek erre alkalmatlanok. A Facebookon megosztott politikai tárgyú szövegek jelentős részét is újságírók állítják elő. Ha a Fidesz az utolsó független szerkesztőséget is ledarálja, akkor maradnak a macskás posztok, a naplementés fotók, és a magánéleti beszámolók olyan érdektelen eseményekről, amelyekkel még közeli ismerősök sem untatnák egymást, ha nem a neten lógnának.

Ebből az következik, hogy a megmaradt független médiára vigyázni kell. A jó hír az, hogy szemben az Alkotmánybírósággal, a bíróságokkal, az alkotmányos intézményekkel, az Akadémiával, s színházakkal és az egyetemekkel a szerkesztőségeket nem csak lehetséges, de nagyon könnyű megvédeni. 2,6 millióan szavaztak a Fidesz ellen, 100 ezren demonstráltak a demokrácia mellett a választás után, a magyarországi nyilvánosság megmentéséhez viszont néhány tízezer ember is elegendő lenne, ha nem csak szidnák a rendszert, hanem előfizetnének azokra a sajtótermékekre, amelyek nélkül fogalmuk sem lenne arról, hogy a kormány miben mesterkedik.

A szabad magyar sajtó az a terület, ahol a kisember erősebb lehet Orbánnál. Ha vannak előfizetők, akkor a kormány tehetetlen. Az ellenállás ott kezdődik, hogy kifizetünk havonta egy ebéd árának megfelelő összeget azért, hogy helyettünk valakik kérdezzenek, nyomozzanak, cégbejegyzéseket tanulmányozzanak, kormányhatározatokat olvassanak, eltitkolni vágyott birtokokat lefényképezzenek, mindezért bíróságra járjanak, munkájuk hatástalansága miatt megszomorodjanak és alkoholistává váljanak.

Ne feledjük, helyettünk és értünk teszik ezt.

Ha ki akarsz kúrni a rezsimmel, akkor fizess is elő valamelyik független lapra, támogasd valamelyik független portált, legyél pártoló tag. Verd az ő farkukkal a csalánt, azért vannak (még).

Gondolj arra, hogy ilyen kevés pénzt semmilyen más módon nem tudsz elkölteni úgy, hogy az idegesítse a miniszterelnököt. Önmagában ezért megéri. Ne azt kérdezd, hogy mit tett érted a rezsim (semmit), hanem azt, hogy te mit tettél a rezsim ellen.

Védd meg a szabad sajtót! Ez az első lépés. Minden más csak ezután jöhet.