hvg.hu: Ha valaki csak a könyvesboltja előtt kígyózó sorokat, a több ezer tinit látja a nevét viselő könyvesbolt előtt, könnyen gondolhatja, hogy ön kőkemény üzletasszony. Ráadásul saját kiadót is alapított a könyveinek. Ám, ha jól tudom, a kép ennél árnyaltabb. Tényleg nem volt tudatos a márkaépítés?

Leiner Laura: Tényleg nem. A könyvesbolthoz ma már ezer szállal kötődöm, de a tévhitekkel ellentétben nem az enyém, hanem a nővéremé. Linda 7 évvel ezelőtt nyitotta meg tőlem teljesen függetlenül, amikor a Szent Johanna Gimi sikere még nem volt sehol. 2010-ben a könyvsorozat első kötetei épp csak megjelentek, és nemhogy sikerre, lényegében semmire nem számítottam. Eleinte a boltban dedikáltam, ez a dolog nőtte ki magát az említett sorokig.

Leiner Laura

Reviczky Zsolt

hvg.hu: És mi a helyzet a saját könyvkiadóval? Arra miért volt szükség?

L. L.: Tisztában vagyok vele, hogy a „Laurának saját kiadója is van” kifele nagyon rosszul hat, olyan, mintha Laurának semmi sem lenne elég jó, egy kiadó sem felelne meg neki. Valójában egy nagyon csúnya és fájdalmas történet húzódik a háttérben, de ebbe most nem szeretnék belemenni, hivatalosan nem is lehet, amíg zajlik a jogi vita a volt kiadómmal. A történetnek az a része viszont publikus, hogy a kezdetektől szoros kötelékben dolgozom Lindával, például mindig is segített a netes felületeim kezelésében, a korrektúrázásban, a dedikálások szervezésében, így egy idő után úgy döntöttünk: ha már amúgy is így alakult, ő adja ki a könyveimet a továbbiakban.

hvg.hu: A nővérével mindig is ilyen szoros volt a kapcsolata? Szoktak veszekedni? Mennyire kritikusak egymással?

L. L.: Linda nemcsak a nővérem, hanem a legjobb barátom is, én vele együtt vagyok teljes egész, de ennek ellenére nem elfogult velem. Szereti a könyveimet, de azt is keményen megmondja, ha valami nem tetszik neki. Linda kritikája azért is fontos, mert anyukámon kívül ő az egyetlen, akiről biztosan tudom, hogy bármit mond, azt biztosan érdek nélkül mondja. Amikor nagy kiadói stratégiát és hatalmas kreatív csapatot vizionálnak mögém, az lényegében annyi, hogy anya, Linda és én otthon ülünk és gondolkodunk, hogy mit hogyan oldjunk meg. Így telnek a napjaink. Ez amúgy sokszor nem könnyű, mert így mindig ugyanazon idegeskedünk, és az meglehetősen idegtépő, hogy a krízishelyzetekben nem tudjuk egymást megnyugtatni.

hvg.hu: Az eddigiek alapján úgy veszem észre, hogy van önben egy nagy adag bizalmatlanság. Ezért nem vállal szinte soha nyilvános szereplést?

L. L.: Az elmúlt 7 évben rengeteg ember megkeresett, hogy szeretne velem dolgozni, szeretne segíteni, majd előbb-utóbb mindenki kihullott mellőlünk, mert kiderült, hogy nem ugyanaz volt a cél, és a szándék sem volt feltétlenül pozitív. Amikor „Kedves Laura, van egy ötletem” – típusú leveleket kapok, azt érzem, hogy használva vagyok. Egyébként azért nem vállalok semmiféle szereplést, nem megyek a tévébe, nem veszek hirdetési felületet, mert nem szeretek zavarni, tolakodni. A könyveim a közösségi média csatornákon keresztül eljutnak azokhoz, akiket tényleg érdekel, én csupán velük szeretnék kommunikálni.

hvg.hu: Lényegében annyi a motivációja, hogy nyugodtan írhassa a könyveit, minden egyébbel hagyják békén?

L. L.: Igen, nagyszerűen érzem magam abban, amit csinálok, ugyanakkor az íráson túl az is nagyon fontos számomra, hogy a hétköznapok során is szoros kapcsolatot ápolhassak az olvasóimmal. Az összes csatorna közül még a Twittert tartom a legőszintébbnek, ott van a kemény mag, 20 ezer ember, velük napi szinten kommunikálunk, például tudom, hogy vannak, mi a helyzet a suliban, stb. Főként a 13 és a 18 év közötti korosztálytól kapok rengeteg e-mailt, Facebook- és Instagram-üzenetet, tweetet, alapvetően arról, hogy élmény volt számukra olvasni a könyvemet. Bármennyi ilyen levelet kapok, a mai napig ugyanúgy örülök neki, és ugyanolyan lelkesen köszönöm meg, és ezen túl is sokat beszélgetek velük, gyakorlatilag bármiről.

Reviczky Zsolt

hvg.hu : Az elmúlt 7 év során sokan fejtegették, hogy mi lehet példátlan sikere titka, de ezek szerint az őszinteség az egyik fontos tényező. Tényleg pusztán ennyi elég?

L. L.: Valószínűleg az sem tett rosszat, hogy a Szent Johanna Gimi hiánypótló jelleggel született. Mivel akkoriban szerettem volna egy suliról szóló, modern ifjúsági regényt olvasni, de hosszas keresés után sem találtam, úgy döntöttem, hogy megpróbálok írni egyet napló formában. Akkoriban épp tombolt a Twilight-őrület, és annak farvizén minden magyar és külföldi szerző egyből vámpíros könyvet kezdett el írni.

hvg.hu: A Szent Johanna Gimi egy elit gimnázium átlagos hétköznapjairól szól, egy csomó vicces hétköznapi szituációval. Amikor az ember kamaszokról ír, akkor nincs nagy csábítás arra, hogy az őket érintő súlyos problémákról írjon?

L. L.: A tinik egyből tudják, hogy mi született görcsösen, direkt oktató jelleggel. Ma rengeteg félreértést látok a kamaszokkal kapcsolatban. Nyilván vannak extrém esetek, de nem leselkedik rájuk veszély minden pillanatban. A könyveim szerintem részben ezért is működnek, mert okosnak tartom a korosztályt, akiknek írok, tudom, hogy van ízlésük, saját véleményük. Én nem szeretnék megmondóember lenni. Én egy ifjúsági szerző vagyok, aki pusztán szórakoztatni szeretne.

hvg.hu: A Szent Johanna Gimi felnőtt fejjel olvasva nekem nem egyszer túl idillinek, naivnak és 2 dimenziósnak tűnt. Úgy láttam, sok hasonló kritikát kapott a kommentekben. Hogy érinti ez?

L. L.: Valóban sokszor megkapom az említetteket, de én erre mindig azt mondom, hogy van csomó más könyv, ami egészen máshonnan közelít. A tinikkel kapcsolatban tipikus lesújtó vélemény, hogy nem olvasnak. Na, amikor felfedezik könyveimet, és akkor az a baj, hogy a gyerek miért ezt olvassa, mint nem valami „értelmesebbet”. Ezen túl szerencsére a másik oldalon jönnek bőven a büszke szülői visszajelzések, hogy a gyerek a Szent Johanna Gimi előtt semmit sem olvasott, aztán pár nap alatt olvasta el mind a 8 részt. A visszajelzések alapján sokan továbblépnek a könyveim után, és mást is olvasnak. Én ki merem jelenteni: legyen az bármi, a lényeg, hogy olvasson a gyerek.

hvg.hu: A Szent Johanna Gimi hősnője kitűnő tanuló, tanulmányi versenyeket nyer, ráadásul falja a könyveket. Mit lát, hogy állnak a mai kamaszok a tanulással?

L. L.: Komolyabban veszik a tanulást, egyre cikibb rossz tanulónak lenni. Az én kamasz koromban ez nem volt ennyire egyértelmű. Sokkal tudatosabbak, mint mi voltunk, például odafigyelnek a helyes táplálkozásra, sportolnak, határozott terveik vannak, például az idegen nyelv ismerete, az utazás, és az, hogy minél többet lássanak a világból nagyon fontos számukra. Nem agyatlan műsorokat néznek a tévében, hanem csupa olyan embert követnek a Youtube-on és a közösségi szájtokon, akiktől sok hasznos és okos dolgot tanulnak. Szóval szerintem nyitottak és ügyesek a mai kamaszok. Nekem legalábbis ez jön át abból a szeletből, amit látok.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Ön jó tanuló volt?

L. L.: Én inkább kedves voltam. Sosem voltam kitűnő, ahogy a Szent Johanna Gimi főhőse. Ő ebben és másban sem hasonlít rám. A regényben Renáta a legnormálisabb karakter, ezért hálás volt az ő szemén keresztül bemutatni a többieket, akikben elég jól el tudtam bújni.

hvg.hu: Éveket tölt a hőseivel. Most másodszorra ér egy regényfolyam végére. Elgyászolja ilyenkor őket?

L. L.: Rettenetesen nehéz ez. Viszont amikor új sorozatba kezdek, az új szereplők erőt tudnak adni, akiket szintén nagyon szeretek. Amikor rosszul alakulnak a dolgok az életemben, sokat segít, hogy el tudok menekülni a könyveim világába, ahol komfortosabb, irányíthatóbb minden. A Bexi-sorozat írása közben számtalan nehéz időszakon mentem keresztül, maga a könyvsorozat is valahol menekülésből született. Amikor írok, akkor teljesen kizárom a külvilágot, nem befolyásol, hogy aznap milyen napom van. Írtam nagyon vidám részeket a legrosszabb kedvemben, és fordítva.

HVG: Napi 8 órában ír? Hogy kell ezt elképzelni?

L. L.: Addig nem is kezdek el írni, amíg nincs meg a fejemben a történet teljes egészében. Egészen odáig építek fejben, amíg nem érzem úgy, hogy egy huzamban le tudom írni. Így van, hogy egy regény megszületik akár 3-4 hét alatt. Viszont ma már óvatosan hangoztatom, hogy ilyen gyorsan írok, mert rendszerint megkapom, hogy „látszik”. Pedig véletlenül sem arról van szó, hogy összecsapom a könyveket, én is ugyanannyit küzdök velük, mint mások, csak én fejben előre dolgozom. Amikor viszont nekiállok írni, csak enni és aludni állok föl, a végére elég kiábrándítóan szoktam kinézni.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: A Bexi-sorozat a tehetségkutatók világáról szól, olyan főhőssel, aki végül nem nyert semmit. Mondta, hogy nem szeretne oktatni. A Bexivel kapcsolatban minimális tanító szándék sem volt önben?

L. L.: A Bexi-sorozatnak 3 éve jelent meg az első része, amikor még mindig egymást érték a különböző tehetségkutató műsorok, és a zsűri rendszerint olyanokat mondott a versenyzőknek, hogy „hú, ez világszínvonal, a Wembley-ben van a helyed”, stb. Miért nem mondja ki senki, hogy ez nettó hitegetés, ugyanezt mondják majd a következőnek is? Ha évadonként elindul 12 versenyző, mi lesz azokkal, akik menet közben kiestek? Elbírja-e a zenei piac ezeket az embereket? A Bexi-sorozatban próbáltam megválaszolni ezeket a kérdéseket. De még mielőtt bárki félreértené: ez fikció, nem társadalmi riport, semmiféle feltáró munkát nem végeztem előtte.

hvg.hu: Több, mint 60 ezren követik az Instagramon, és ugyanennyien a Facebookon. Ennyi olvasót mozgató íróként nem érzi azt mégis, hogy hatalmas felelőssége van?

L. L.: Szerintem nem az én dolgom lebeszélni a fiatalokat a tehetségkutatókról. Én csak egy történetet szerettem volna írni az általam kitalált szereplőkkel. Én nem szeretnék úgy írni, hogy tudom, mekkora felelősségem van. Felelőssége nem a regényírónak, sokkal inkább a szülőnek, a pedagógusnak, a szakembernek van. Eddig is nagyon ösztönösen csináltam a dolgaimat, és ezen változtatnék, az már nem én lennék.