Interjú a Széna téri felkelők vadmacskájával

Magyarországon elfelejtették, Izraelben visszahúzódva él, pedig 1956-ban fegyverrel küzdött a magyar szabadságért, mint a Széna téri felkelőcsoport tagja. Tova Meir megúszta Auschwitzot, megakadályozta, hogy orosz katonák megerőszakolják, üldözték mert németnek, ukránnak, orosznak hitték. Távollétében Kádárék halálra ítélték. Kalandos életének epizódjairól számol be az alábbi interjúban.

hvg.hu: Önt Tova Meirnek hívják, de volt már Liza Donkó, Donykó Erzsébet is. Ki is Ön valójában?

Fotó az 50-es évekből

Tova Meir: Einhorn Gizella néven születtem Kárpátalján, Gányán, vagy ahogy akkoriban a csehek hívták, Ganicén. Vallásos zsidó családból származom, büszkén vallottuk magunkat magyaroknak. Apám Balassagyarmaton volt katona, nagyapám pedig mindig emlegette, hogy az 1885-ös huszároknál szolgált. Amikor 1938-ban visszacsatolták Kárpátalját Magyarországhoz, egy velünk szimpatizáló csendőr barátian azt tanácsolta, hogy apám „borotválja le szép sűrű szakállát, nem lenne jó, ha valaki annál fogva húzná”. Mikor aztán munkaszolgálatra vitték, valóban csak a bajuszát hagyták meg. A háborút az egész családból rajtam kívül csak egy szem bátyám élte túl. Szüleimen kívül négy öcsém és húgom is Auschwitzban pusztult el.

Mikor és hogyan került Budapestre?

Bátyám 1941-ben Budapestre ment asztalosnak tanulni. Nagyon hiányzott, szó szerint belebetegedtem, hogy elment. Az orvos javasolta, hogy küldjenek utána. Anyám elengedett, de csak úgy, hogy a Belvárosi Izraelita Nőegylet gondomat viseli. A nőegylet fenntartott egy drága leányotthont a Lónyai utcában. Volt, akit énekelni, meg balettozni képeztek, én speciel varrónőnek tanultam. Tizehét éves voltam, amikor a németek bejöttek, feloszlattak minket, csillagos házba kerültünk a Wesselényi utca 12-be. Munkaszolgálatosként dolgoztam először a Ludovika garázs építkezésén, cementet meg téglát hordtam, azután egy deszkavágó üzembe kerültem. 

Egy alkalommal  elkáromkodtam magam - csehül. Voltak ott cseh őrök is, az egyiknek tetszett, hogy beszélem a nyelvet, behívott az irodába, és adott egy pecsétes Gestapo igazolványt. Akkor találtam ki, hogy Liza Donkónak hívnak, aki Kijevben született. Anyám nevének beírtam cseh tanítónőm nevét. Egy napon a nyilasok felszólítottak, hogy jelentkezzem a földalatti Mexikói úti végállomásánál lévő KISOK pályán. Onnan indultunk  gyalog Kápolnásnyék felé. De nem jutottunk messzire. Egyik reggel - előző éjszakára egy istállóban szállásoltak el bennünket - arra ébredtünk, hogy ott vannak az oroszok.  Kérdezték, vannak-e itt németek, mire mondtam nekik oroszul, hogy itt  zsidók vannak. Magukkal vittek tolmácsolni.

Ezek szerint jól alakult a kapcsolata a "felszabadítókkal"?

Egy orosz katonával.

Nem volt felhőtlen. Egy lövés helye még mindig itt van a combomon. Egy 50—52 éves orosz katona meg akart erőszakolni, könyörögtem neki, hogy nekem az égvilágon semmim sincs a szüzességemen kívül, és megígértem édesanyámnak, hogy azt a házasságomra tartogatom. Nem bírt velem, sem magával, és a lábamba lőtt. Szerencsére gyorsan begyógyult a seb, kórházba sem kellett mennem. A Vörös Hadsereg tolmácsként alkalmazott, közben állandóan gyanakodtak, hogy valójában német kém vagyok. Többször ki is hallgattak, pofoztak, hogy valljam be, ki is vagyok valójában. Végül sikerült megszöknöm, és a cseh fiútól kapott igazolványommal bementem Tamásiban az ottani orosz parancsnokságra. Közöltem: szovjet lány vagyok, magyar katonákkal kerültem Ukrajnából Magyarországra, már meglehetősen elfelejtettem oroszul, de jól megtanultam magyarul. Ismét tolmács lettem, csak éppen most magyar-orosz tolmács.

Kiskunhalasra kerültem 1946-ban, és akkor már le akartam lépni az oroszoktól, Magyarországon akartam maradni. De újra letartóztattak és kihallgattak. A változatosság kedvéért, ezúttal mint ukrán lettem nekik gyanús, rám fogták, hogy annak idején a németekhez átállt Vlaszov tábornok híve voltam. Akkor még nem tudtam, mi fán terem az, hogy vlaszovista, de addig nyaggattak, amíg írásban adtam, az vagyok. Ha tudtam volna, hogy Sztálin tűzzel-vassal irtja a vlaszovistákat!

Valamit azért sejtettem, Kiskunhalason bementem a rendőrségre, ahol egy bizonyos Barna őrnagy ellátott magyar papírokkal, a nevemet magyarosítottuk, így lettem Donykó Erzsébet. Ez végre megnyugtatta az orosz parancsnokot is. Amint lehetőségem volt rá, otthagytam őket, egy tanyára kerültem, majd egy családnál dolgoztam, mostam-takarítottam, velük együtt költöztem fel Pestre. Egy cérnagyárban kaptam munkát, majd 1952-ben férjhez mentem egy katonához. Két és fél év után elváltunk, ezután háztartási alkalmazott voltam Darvas József miniszternél, majd beálltam  kalauznak a BESZKÁRT-hoz.