Katyn: a feltárt földi maradványok. Eredeti felvétel

Szombaton vetítette a Duna Televízió Andrzej Wajda filmjét. A világhírű rendező Oscar-díjra jelölt alkotása a szovjetek által lemészárolt tizenötezer (más becslések szerint jóval több) lengyel katonatisztnek állít emléket. Miután Hitler 1939. szeptember elsején rátámadt Lengyelországra, a Szovjetunió is érvényesíteni akarta a titkos Molotov-Ribbentrop paktumba foglalt területi követeléseit. Két hét múlva – bár formális hadüzenet nem történt – a Vörös Hadsereg megszállta az ország keleti részét. A lengyel hadsereg tisztjeit a Belügyi Népbiztosság fogolytáboraiba hurcolták.

Megakadályozandó, hogy a többségükben magasan képzett, nem hivatásos tisztek a jövőbeni lengyel függetlenségi törekvések bázisát képezzék, a Szmolenszk környéki Katyn erdejében a szovjetek valamennyit meggyilkolták. Tarkón lőtték őket, a holttesteket pedig jeltelen tömegsírokba temették, megpróbálva eltüntetni a tömeggyilkosság nyomait. Az önálló lengyel értelmiséget nemcsak Hitler, de Sztálin is ki akarta pusztítani.

A Szovjetunió és csatlós államainak propagandagépezete még a rezsimek bukásának előestéjén is makacsul tagadta a cselekményt. Hiába puhult fel a diktatúra, jött el a glasznyoszty (amelyben már sok mindenről félig-meddig szabadon beszélhettek), Katynt az utolsó percig próbálták eltitkolni. Itt, Magyarországon sem merték az igazságot kimondani. A Kádár-rendszerhez kimúlásáig tántoríthatatlanul hű újságíró, Bokor László még 1987-es riportkötetében is azt bizonygatta: „hiába fogta ezt a mérhetetlen bűnt a GPU-ra a német propaganda, azóta bebizonyosodott, hogy az SS műve volt”. Hiszen a mészárlás tényével együtt jár annak belátása: a Lengyelországot (valamint Finnországot és a Baltikumot) a szövetséges náci Nagynémet Birodalom fegyverbarátjaként megszálló Szovjetunió nem egyszerűen passzív tettestárs volt a második világháború kirobbantásában. Hanem aktív részese, kezdeményezője a népeket leigázó, rabszolgalétre kárhoztató és megtizedelő érdekszféra-zsákmánypolitikának. Ez pedig önmagában cáfolja a becsületes kommunista antifasizmus mítoszát.

De a jogutód Oroszország is szimpla – vagyis elévült – köztörvényes bűncselekmény gyanánt tekint Katynra. Nem hajlandó elismerni, hogy a dolog népirtás és háborús bűntett volt. Hiszen akkor elkerülhetetlen lenne a tettesek megnevezése, továbbá a meggyilkoltak hozzátartozóinak kárpótlás folyósítása.

Rendkívül fontos, hogy a szaktudományi folyóiratok, múzeumi kiállítások mellett végre a „tömegfogyasztásra” alkalmas vetítővásznon (és tévéképernyőn) is szembesíthető közönségünk az iszonyattal. Wajda filmje komor, sötét perspektívából indít. Kezdő momentuma ama dátum, amikor két modern, totalitárius államgépezet hadereje legázolja a közéjük ékelődött hagyományos, premodern, zömmel paraszti-nemesi Lengyelországot.

A kamera menekülő civilek és a fogságot váró, letargikus egyenruhások tömegeit mutatja. Lovasezredek küzdöttek itt páncéloshadosztályokkal. Rendezőnk a tragédia jeleneteibe sűrítve beszéli el, hogy az elbukó Lengyelország jó és rossz értelemben egyaránt korszerűtlen. Nemcsak a hadseregének technikai színvonala az, de a mentalitása is. Persze a két diktatúra harapófogójába került, magára maradt Lengyelországnak modern hadsereggel se lett volna sok esélye a túlerővel szemben. A Lengyelországon osztozkodó náci és szovjet diktatúra rémuralmat teremtett a megszállt területeken.

Az egyik kulcsszereplő, a Wajda édesapjáról mintázott tiszt megszökhetne az átmeneti fogolytáborból, a létesítményt rosszul őrzik. Odalátogató felesége és kislánya is erre buzdítják. De ő – katonatiszti becsületére hivatkozva – marad. Ez a döntése a vesztét okozza. Sok ezer bajtársával együtt őt is kivégzik. Korszerű szörnyeket nem lehet a régi világ eszközeivel legyőzni. Ahogy előlük sikeresen menekülni sem lehet. A tiszt felesége sokáig reménykedik férje visszatértében. Még az sem győzi meg, amikor a hozzájuk beszállásolt – saját hazája ordas eszméiből kiábrándult – idősebb szovjet katonatiszt felvilágosítja: döntés született, a lengyel foglyokkal végeznek, de még a hozzátartozókat is eltüntetik, nehogy a véres bűntettnek nyoma maradjon.

Amikor a náciknak a sztálingrádi csata után sikerült a sírok nyomára bukkanniuk, odahívták a nemzetközi Vöröskereszt szakértőit, a feltárásról, a földi maradványok egyházi szertartás szerinti temetéséről propagandafilmet készítettek – Goebbels brutális leleményességgel használta ki a lehetőséget. Tudta, a film jó alkalom, hogy a megszállt országokat a bolsevikok katyni rémtettével igyekezzen meggyőzni: a végsőkig álljanak ellen a Vörös Hadseregnek. (Ugyanezt a filmet azután a szovjet propaganda használta fel, csak későbbre datálták a gyilkolásokat, hogy a németek nyakába varrhassák őket.) A nácikat – amíg Sztálin fegyvertársuk volt – csöppet sem érdekelte a lengyel hadifoglyok sorsa. Ők maguk kegyetlenül üldözték a főkormányzósággá degradált országrészben a lengyel függetlenségnek még a gondolatát is. A film azt is élethűen ábrázolja, hogy a németek kiűzése után a lengyel kommunisták miként próbálták eltüntetni a katyni öldöklésre vonatkozó nyomokat, legyenek azok akár sírkövek is.

A film erényeiből következnek a gyenge pontok is. Mozgóképre írt nemzeti emlékműként kevésbé sikerült felvillantania a gigantikus bűntény áldozatainak arcképét, árnyaltan ábrázolni a sokféle individuumot. A film üzenete viszont átjön: Katyn halottai a diktatúrák ép ésszel felfoghatatlan, sötét embertelenségére fognak örökre emlékeztetni.

Papp László Tamás