Nagypéntek koraestéjén, még a szavaim nélkül kezdek szöszmötölni ezzel az énhetemmel. Nem oly nehéz kitalálni, hogy mifélék lehetnek, utóbb egyedül a csomagtrükkre nem gondolok, pedig emiatt nem veszek át egy létező csomagot, kitörlöm az értesítőt, ahogy nem sokkal utána a tolvajokét is.
Úgy alakult, régóta úgy alakul, hogy szól a Máté passió, a klasszikus, Klemperer-féle fényes, és teátrális előadás még a múlt évezredből, Schwarzkopffal, Fischer-Dieskauval. Épp hatvan éves a felvétel, a mű maga pedig – amit tán nem túlzás az emberi elme egyik legnagyobb alkotásának nevezni –, pár év híján háromszáz. 1727 április 11-én nagypénteken mutatták be Lipcsében, a Tamás-templomban. Két óra körül kezdték, jóval öt után ért véget, a közönség elszéledt az istentiszteletről, hümgetett, bólogatott, de különösebb visszhangja az előadásnak nem volt, ha nagypéntek, akkor passió, tán így lehettek vele. Még fenn volt a nap, megcsillant a toronyablakokban, aztán besötétedett.
Mi járhatott aznap este Bach János Sebestyén fejében, akit Pilinszky az ötödik evangélistának nevez?
Ahogy eddig sem, most sem tudok elszakadni a járvány számaitól. Megkeresem, tavaly február kilencedikéig 811 ember halt meg Kínában. Ha valaki azon a vasárnapon a fülembe súgja, hogy a jövő húsvét előtt egyetlen hét alatt majdnem kétszer ennyi áldozata lesz a járványnak Magyarországon, annak egy szavát sem hiszem.