Ó, hogy rettegtem tőletek, Mindentlátó Felnőttek, akiknek hátul is van szemetek, akik a krétával fordulásból telibe trafáljátok azt, aki titokban pofákat vágott, akik kihívjátok a táblához a renitenseket, és megszégyenítitek, akik úgyis meg fogjátok tudni, ki törte el a piszoárt, és akkor lesz nemulass, akik pontosan tudjátok, mit gondolok ebben a szent pillanatban a gondosan lezárt kis koponyám mélyén, és hiába álcázom alamuszin, röntgenszemmel átláttok rajtam.
És ha nem fejezem be a gondolást azonnal, ha nem gondolok sürgősen valami egész mást, mondjuk az eddig gondoltaknak pont az ellenkezőjét, akkor aztán lesz nemulass, melynek középpontjában én állok, az örök renitens, aki juszt sem a zebrán megyek át, aki célba dobok a szemetesre, ahelyett, hogy pusztán belepottyantanám a feleslegessé vált dolgokat, aki ültömben idegesen rázom a lábamat, aki olvasok a pad alatt, akinek muszáj mindent valahogy teljesen máshogy csinálni, mint ahogy a Nagykönyvben meg van írva.
Pedig a Mindentlátó Felnőttek, akiktől rettegek, elkövetnek minden tőlük telhetőt, hogy cickányvérbe mártott arany gombostűvel a lelkembe tetoválják csalhatatlan szabályrendszerüket, melynek alapján ők túlélték az összes világháborút, a nagy inflációkat, a száj- és körömfájást, a spanyolnáthát és a szamárköhögést, az ármánykodó rendszerek minden cselfogását, de még a forradalmakat és szabadságharcokat is.
Ők aztán tényleg mindentudók, nem csak úgy, mint a nagyhírű chatbot, a mechanikus gépszava, melynek algoritmusa a betáplált adatokból tákolja össze kétes bölcsességét.
Vegyem tudomásul, hogy a Mindentlátó Felnőttek, akiktől rettegek, csakis az én érdekeimet tartják szem előtt, nekem akarnak jót, meg persze nyilván maguknak is, bár nem tudom, mi a jó nekik abban, ami nekem rossz…