Havas Juli erdélyi író: Úgy érzem, hogy érik az egymás felé fordulás ideje

HVG: A Ceausescu-korszak gyermekeinek története a Papírbabák című regény, olyan embereké, akik felnőttekként más korszakban, más rendszerekben és más országokban élik le az életüket. Mennyire lehet kinőni az önkényt, vagy mennyire hagy életre szóló nyomot a diktatúra?

Havas Juli: Amikor belekezdtem a Ceausescu-évekbe visszanyúló regénybe, azt éreztem, hogy remek gyerekkorunk volt. Mégis, amikor a történet romániai végéhez értem, a regény és ezzel a gyerek-, illetve a kamaszkor végéhez, akkor felébredt bennem a harag. Eloszlott az egykori időkről alkotott idilli kép, ami bennem élt. Sokáig azzal a tudattal éltem, hogy minden körülmények között és ellenére boldog gyerekkorunk volt. Utólag csodálkozom rá arra, mi mindent vett el tőlünk ez a diktatúra. Visszagondolni iszonyatos, arra is, hogy képesek voltunk a legrémesebb helyzetekhez is alkalmazkodni.

HVG: Csal az emlékezet?

H. J. : Akinek a magánéletében nem következik be valami nyilvánvalóan nagy szörnyűség, az megpróbál kompenzálni, az inkább csak a jóra emlékszik. Hiába tudja az ember, mi történik körülötte, hiába látja a jeleket: szépít. Kisgyerekkorunkban is tudtuk, mi esik tilalom alá, mi az, amit nem szabad csinálni, még ha nem is mondták nekünk. Benne volt a levegőben. A szülők szidták otthon a rendszert, de a nyomorúság igazi bugyrairól nem beszéltek, és amikor csak tehették, nem is gondoltak bele.

HVG: Meddig mehet el az elhallgatás, és hogyan tarthatók fenn így a baráti, kollegiális és családi kapcsolatok?

H. J. : Ebben a regényben az együtt felnövő barátnők jutnak el egymás elárulásáig – az események sora fikció, de azt hiszem, a végkimenetel nagyon is törvényszerű. Előbb-utóbb eljutunk egymás elárulásáig.

Választások elé kerül mindenki, folyamatosan.

Mi van akkor, ha egy gyereknek azt mondják, nem iratkozhat be abba a gimibe, amelyikbe akar. Vagy nem felvételizhet arra az egyetemre, ahova szeretne? Valahol, valahogy előbb-utóbb kompromisszumot köt.