Egy igazi hős – Táncsics Mihály élete kész kalandregény, baloldali demokrata öröksége pedig ma is nélkülözhetetlen

Táncsics Mihályra általános iskolás korunkból, a törióráról és az iskolai ünnepélyekről emlékezhetünk: a lelkes forradalmárok 1848. március 15-én szabadították ki a budai várbéli börtönéből. Az esemény a magyar forradalom jelképe lett, ahogy a párizsi Bastille börtön lerombolása a francia forradalomé. Az igazi Táncsicsról, az 1848-as forradalom előkészítésében és a forradalomban játszott szerepéről, országgyűlési munkájáról, közösségi újságírásra épülő paraszt- és munkáslapjairól azonban szinte semmit sem tudunk.

Táncsics (1799. április 21.–1884. június 28.) szinte az egész hosszú 19. századot végigélte. 2024-ben két évfordulójára is emlékezhettünk (volna), hiszen 225 éve született, és 140 éve hunyt el. A Táncsics-év vége remek alkalom arra, hogy felidézzük alakját és elképzeléseit.

Táncsics Mihály életműve ma is lenyűgözően időszerű. Meggyőződéses demokrata, a feltétel nélküli sajtószabadság híve és gyakorlója, a társadalmi igazságosság szószólója és az alul lévő túlnyomó többség tanulásának, felemelkedésének elkötelezett aktivistája. Tanárember, aki még a nyelvkönyveibe is a francia forradalom értékeit, az emberi egyenlőség és szabadság példamondatait csempészte be. Paraszti polgárosodást akart, földosztást, minőségi népiskolákat és szabad, demokratikus sajtót. Dolgozói érdekvédelmet szervezett, és a közösségi újságírás mai elveit megelőlegező lapokat adott ki. Kétszer is országgyűlési képviselővé választották, de baloldali demokratikus politikai törekvéseit, fontos törvényjavaslatait 1848-49-ben és 1869-1872 között is általában félresöpörték. Pedig ha tömeges népoktatást követelő, a földesúri rendszer helyi gyakorlatait lebontó, a parasztoknak földtulajdont, tudást és önálló egzisztenciát adó reformjavaslatai akár csak részben megvalósulnak,

sokkal gyorsabban ment volna Magyarország feudalizmus utáni modernizációja és máig döcögő demokratikus átalakulása.

Jogegyenlőség, valós társadalmi tartalommal

Táncsics az európai felvilágosodás és a francia forradalom elveinek gyermeke. Egész életében szinte vallásos hevülettel hitt a humanizmus, a racionalizmus (korabeli kifejezésével az Isten adta „józan ész”), a kritikai nyilvánosság és társadalmi haladás, az egyéni autonómia elveiben. Modern, nyugati elveket valló közszereplőként ezek terjesztésén ügyködött – sokéves börtönbüntetése és bujkálása idején is javarészt ezekről körmölte műveit.

Politikailag a baloldali republikanizmus, a minden egyes állampolgár egyenlő jogain alapuló köztársaság híve. Elvi ellenfelei a zsarnokság, a feudális földesúri rendszer, a megcsontosodott társadalmi kasztrendszer és a kiáltó egyenlőtlenségeket normálisként elfogadó és elfogadtató egyházi hierarchia. Fellép a hagyományos tekintélyelvű gondolkodás, az irracionális politikai babonák ellen. Gyakorlati ellenfelei a mindenkori magyar kormány korlátos nemesi-földesúri érdekpolitikája és a Habsburg-birodalom önkénye.

Táncsics mély, az elitkultúra kis szigetein messze túlnyúló paraszti felvilágosodást, tömeges, színvonalas állami népoktatást követelt. Felemelkedési lehetőséget adó általános iskoláztatást a nép túlnyomó többségének, a társadalom alapját képező parasztságnak. Az iparban is erős dolgozói érdekképviseletet akart, idős korában részt vett a munkavállalókat hatékonyan képviselő első munkásegylet vezetésében.

„Mindenki szabad és egyenlő” – az Európa Kiadó együttes által is megénekelt klasszikus európai politikai értékek Táncsics vezéreszméi. De a formális jogegyenlőséget valós társadalmi tartalommal is ki kívánta tölteni: konkrét életesélyeket, kitörési, felemelkedési lehetőségeket követelt a gazdaságilag kizsákmányolt és politikailag elnyomott osztályok tagjainak. Emberhez méltó életet, jobb életkörülményeket és munkalehetőségeket a mindenkori alsó többségnek. Mai szociológiai kifejezésekkel: folyamatos és tömeges társadalmi mobilitást, modernizációt és demokratikus jogokat.

Táncsics szocialista, de Marx kortársaként élete nagy részét a marxizmus hazai elterjedése előtt élte. Élete második felében, korai szociáldemokrataként jóléti reformokat követelt – amit ma gondoskodó, jóléti államnak neveznénk. Forradalmisága az 1848-as, demokratikus, polgári-plebejus forradalmat jelentette. (És persze semmi köze a Marx nevében a proletariátus diktatúrájáról kiabáló Leninhez és bőrkabátos bolsevik terroristáihoz.)

Táncsics értelmiségi pályáját tanítóként kezdte, s egész életét meghatározta a néptanítói, népnevelői, népművelői szemlélet és a törvények tisztelete. A felvilágosodás társadalmiszerződés-elméletét követte: az államhatalom csak akkor tekinthető legitimnek, ha az állampolgárok (nem pedig feudális alattvalók) és a hatalmon lévő uralkodó közötti megállapodás az állampolgárok racionális döntéshozatalának eredménye. Ha a politikai vezetők visszaélnének a rájuk ruházott hatalommal, akkor a polgároknak joguk, sőt kötelességük leváltani őket és újakat választani.

Táncsics szemléletére Voltaire és Montesquieu munkái, Rousseau természetfilozófiája és Kant neveléselmélete, az utópikus szocialisták (Fourier, Cabet és mások) és persze a francia forradalom példája tette a legnagyobb hatást. S ezek mellett, némileg meglepő módon az amerikai alkotmányon alapuló demokratikus politikai rendszer és gazdasági pezsgés. Későbbi barátja, Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) Utazás Észak-Amerikában című népszerű útleírása (1834, 1835) olyan nagy benyomást tett Táncsicsra, hogy felmerült benne: maga is áthajózik Amerikába egy látogatásra. Erre végül nem került sor, de a dinamikus amerikai sajtóviszonyok és a cenzúra nélküli sajtószabadság liberális koncepciója élete végéig szóló pozitív hatást gyakorolt Táncsics Mihályra.

Élete kész kalandregény: filmre kívánkozik

Csak néhány jelenet: a tizenéves Táncsicsot egy hajdú mogyorópálcával úgy megverte egy mezőgazdasági munka során, hogy a fiú megfogadta, soha nem dolgozik robotban máskor. A megaláztatás mély nyomot hagyott benne: egy életre meggyűlölte a kiszolgáltatottság érzését és a mögötte álló társadalmi egyenlőtlenséget. Táncsics 1846-ban, negyvenhét évesen kopott bocskorában végiggyalogolta Nyugat-Európát Lipcsétől Párizson át Londonig, hogy kiadót találjon az itthon cenzúrával sújtott művei megjelentetésére. Az 1848-as forradalom idején egy budapesti tömegtüntetésen saját kezűleg égette el egy fáklyával a kormány (már a forradalmi kormány) sajtószabadságot korlátozó – a lapalapítást nagy letéthez, kaucióhoz kötő – sajtótörvényét.