„Megunták az emberek a nagyon éles, konstruktív vonalakat” – beszélgetés Bullás József festőművésszel

A kiállítótérben jellegzetes, úgyszólván első pillantásra felismerhető Bullás-képek sorakoznak: precíz struktúrájú négyzetrácsok, elmosott körvonalú gömbök, ragyogó színek, erős optikai hatás és persze repetíció minden mennyiségben. De hol van az a bizonyos hegy?

A kiállítás meghívóján éppen egy olyan képem szerepelt, amelyen a hegy jellegzetes vonalszerkezete látszik, jelezve, hogy az inspirálódás egyértelmű. De azt már meg is vették, lekerült a galéria faláról. Egyébként az a munkám is repetícióra épül, és bár van egyfajta geometriája, van térisége is. A hegy vonala adott perspektívát a műnek, pedig én a perspektivikus térábrázolást kifejezetten kerülöm; kozmikusabb, metafizikus tereket használok. Örök kérdésköröm a szín mellett a tériség, ez a kettő foglalkoztat. Persze a festők mi mással dolgoznának, mint színnel és térrel…?

A tavalyi év a képzőművészetben Molnár Veráról szólt; a művész közel százéves korában bekövetkezett haláláról, és a tiszteletére rendezett nagyszabású kiállítások soráról. De gondolom, nem ezért került a látóteredbe.

Bevallom, én régen nem annyira szerettem a munkáit, nekem túl grafikus volt. Az általam létrehozott homályos és misztikus tér és Molnár Vera egészen konkrét, éles vonalai vagy foltjai nem nagyon találkoztak. Ugyanakkor Molnár Vera is rengeteg négyzetet festett és rajzolt, és nagyon sok korai komputergrafikája van. Korábban nem néztem meg alaposabban a rajzait, nem hatottak rám, nem volt benne még a tudatalattimban sem, de aztán mégis valahogy bekerült a látóterembe. Gondoltam, hogy az általam létrehozott térben alkalmazni lehetne a Molnár Vera-féle vonalasságot. Eszembe jutott egy szimpla geometria, az, hogy a hegy vonulatának rajzát megsokszorozva a csúcs mindig ugrik egyet jobbra a négyzetrácsban. És ez tisztán kiadta, hogy hát így néz ki a Molnár Vera illetve Paul Cézanne-féle Sainte-Victoire nevű hegy. A kiállítás anyagának körülbelül kétharmadában vannak hasonló módon működő vonalak. A Deák Erika Galériában a mostanit megelőző kiállításom munkái között már volt egy-két kép, ami részben ilyen volt, tehát már elindult ez a folyamat.

Ezúttal sok, relatív  kis méretű festményt állítottál ki. A galéria hosszanti falán 50×-esek, a rövid falon három sorban 60×-asok vannak, bár mutatóban néhány nagyobb méretű munka is látható.

Azt akartam, hogy sokféle gondolat kerüljön ki a falakra. Vannak köztük olyan képek, amelyeknek a kompozíciós vázlata 10-15-20 évvel ezelőtt született.  Nyáron lapozgattam a vázlatfüzetemet, amiben ott van minden, ami a fejemben motoszkált, de soha nem csináltam meg. Olyan mint egy bakancslista, ami teljesítésre vár. Kíváncsi voltam, hogy ha ezeket a vázlatokat megfestve mintegy egyben kiöntöm, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Kiad-e ez egy összhangzattant, vagy nem? A sok kis kép végül összeadódik-e egyetlen képpé, azzá, ami kavarog a fejemben? Nem akartam letenni a voksomat egyetlen dolog mellett.

241120 (2024), olaj, vászon, 60× cm

Bullás József

Ezért az a kiállítás címe, hogy Nonserial? Azaz ‘nem-sorozat’?

Igen! Sok olyan sorozatom volt, amelyekben nem szerepeltek vonalak, semmi beledolgozás, hanem repetitív, majdnem ornamentikus felületek voltak. A repetíció mindenképpen szeriális gondolkodást irányoz elő. Most meg akartam törni ezt.

Ezek szerint a most kiállított képeid mindegyikéből kiindulva készíthetnél egy-egy újabb sorozatot, továbbgondolva azt a festői problémát, ami az adott képben felmerül számodra. Az egyes képek akár mintapéldánynak tekinthetők.

Nagyon jól mondod, igen.

A geometriai formák határainak elmosását, a puhított széleket, tehát ezt a speciális hatást alkalmazzák/alkalmazták olyan pályatársaid, akikre figyelsz?