„Szeretek egy kicsit mindent összezavarni” – szubjektív búcsú a generatív művészet úttörőjétől, Molnár Verától

Molnár Veráról, felelevenítve szakmai életútját, nagyon sok megemlékezés jelent meg az utóbbi napokban a francia és a magyar sajtóban, ezekben azonban kevés szó esett magáról a művészről. Az alábbi sorok Verát a nagy műveltségű és éleslátású, saját magával szemben szigorú és önkritikus, erős akaratú és gerinces, humanista embert igyekszik saját szavain és beszélgetéseinek emlékén keresztül felidézni. Mindez talán közelebb visz munkásságának megértéséhez is.

Molnár Vera egész életét, kisgyerekkorától élete utolsó percéig, a művészet töltötte ki, és erre tudatosan készült. Ahogy ő fogalmazott, komoly gondolatokat a humor köntösébe rejtő modorában:
„Volt néhány elhatározásom: nem akartam féjhez menni, ez nem sikerült. Párizsba akartam menni, nem akartam gyereket, nem akartam École de Paris-festő lenni, és nem akartam cocotte minute-ot (kuktafőzőt), ezek sikerültek.”

Vera, a vöröshajú, szeplős kislány szerette hosszasan nézegetni a combján levő vörös pöttyöket. Ez volt első komoly színélménye, majd a ceruza is előkerült, és többé el sem hagyta. Századik évéhez közeledve is rajzolt, füzetébe újabb és újabb terveket vázolt fel, előszeretettel idézve id. Pliniust: „Nulla dies sine linea” (Nincs nap vonal nélkül). Egyik nap azzal fogadott, hogy „Éjjel egykor arra riadtam fel, hogy meg kell néznem a képet, amin napközben dolgoztam, mégpedig félhomályban. Olyan gyönyörűnek láttam, hogy magam is elcsodálkoztam. Ebből jöttem rá, hogy gyenge világításban a csúnya nő is szép.”