Hiába tűnik nevetségesnek a Harcosok Klubja meg a diszkópolitikázás, a mélyén nem vicc van, a célkeresztben állunk – Az én hetem Karafiáth Orsolyával

„Ne használd az iráni támadást ürügyül arra, hogy írj az exednek, hanem maradj védett helyen. Minimalizáld a mozgást a környéken, és kerüld a gyülekezést. Riasztás esetén menj be a védett helyiségbe, és maradj ott további értesítésig.” Barátnőm Tel-Avivban kuksol az új albérlete védett helyiségében, most kapta ezt az üzenetet a sok vérkomoly biztonsági értesítés és óvintézkedés közepette. És nevetünk persze. És azt mondja a barátnőm, hogy fél, de nem fél, és eszünkbe jut egy gyufásdobozfelirat Sándor György régi kabaréjából: „Ha bombát talász, jelentsd a Tanácsnál”.

A túlélés szabályai. Amelyek között feltétlen ott a nevetés is, nincs mit csinálni. Barátnőm pár napja költözött el a környékről, ahová épp célba ért egy találat. Nem védte ki a Vaskupola, mit jelent hát a teljes biztonság? A légtér lezárva, se ki, se be. „Ne aggódj, Orsi” – és a barátnőm még engem nyugtatgat – „nem fogok addig meghalni, amíg a húgod be nem látja, hogy van humorom.”

Atomvillanás balról, ez is eszünkbe jut, meg a megszokás stációi. Ahogy az is, hogy nemrég még, az első napokban, a barátnőm mint a lőtt nyúl futott az óvóhelyre minden riasztáskor. Aztán később egyik percben még a bunkerszerűségben lapult, de csak kénysetrűségből, visszaszámolva, hogy a következőben már beszelfiezzen nekünk a kültéri edzőparkból. „Nagy hangulat van itt sokszor” – közvetített még pár hete – „táncolnak a boltokban, énekelnek az utcán.” És egyszerre tettük hozzá: „Mintha nem lenne holnap.” Lehet, hogy nem is lesz. Tegnap egy kerti partin egy iráni lány mellé sodródtam. Sápadt, az anyja Teheránban van. Arról beszél, hogy szerinte ez egy harmadik világháború nyitánya. Fenn vagyunk a Rózsadombon, különös színű koktélokon csillan meg valami futó fénynyaláb, nem valóság ez a párbeszéd, de a lány anyjának a halálra vált arca a videóchatben nagyon is az, sápadt, szürke ég felette.

Én a 96. Ünnepi Könyvhéten dolgozom, forgatunk a MKKE (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése – a szerk.) stábjával, mint évek óta mindig. Hetek óta készülünk ilyenkor, nézzük az új megjelenéseket, a fejem teli idézetekkel, képekkel. Autofikció, ismételgetem sok beszélgetésben, és ott vannak a gondolataimban például Bíró Zsombor Aurél bátor könyvéből sorok, meg az új (immár, mivel nagyjából vége a színházi évadnak, csak ősztől nézhető) 2031 című darabja, ami témájában összeölelkezik Breier Ádám (aki rendező is) debütregényével, legalábbis a hatalmi viszonyok témafelvetésében. Micsoda már a világ, még a mi hétköznapi valóságunkon belül is ez a négy nap. Ebbe csapódnak be bombaként (milyen profánul hangzik most az egyébként bevett szófordulat) a világ hírei… meg a hazaiak. És nem hisszük el, nem fogjuk fel, hogy igenis: mi is lőtávolon belül vagyunk. Hiába tűnik nevetségesnek a Harcosok Klubja, meg a diszkópolitikázás, a mélyén nem vicc van, a célkeresztben állunk.

És nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne lássam az uszító plakátokat, és örülök a hírnek, hogy egy másik barátnőm, Egri Orsolya által rendezett kiállítást a KULT7 galériában július végéig meghosszabbítják. Az ukrán fotós, Zoya Shu külön nekem tartott egy vezetést az anyagban, amikor itt volt. Azóta visszament a hazájába, néha nem tud válaszolni, mert épp nincs áram. Néztük a képet, Zoya mesélt: „Vállalta volna az arcát, de így, ebben a formában lett a legigazibb a kép.” Az ötven felett járó asszonyt a saját fiával egyidős katonák erőszakolták meg. Egy másik képen egy, a bombázásoktól megmenekült nő egy picike emléktárgyat mutat. Az egyetlen kapaszkodóját a kínzások között. Aztán a katonák arcait néztük. „Ő sem él. Ő sem. Ő eltűnt, miután volt egy öngyilkossági kísérlete. Ezzel a katonanővel sokat beszélgettem.” Zoya videókat is rögzített, ezek megtalálhatók az oldalain. Csernyihivből származó dokumentarista fotóművész – ő maga is menekült. Aztán visszatért Kijevbe, hogy önkéntesként segítsen és képein keresztül bemutassa a háború valóságát. 2024-ben a kelet-ukrajnai Csasziv Jar közelébe utazott, a frontvonalhoz, ahol olyan embereket fényképezett, akik korábban a civil élet legkülönbözőbb területein dolgoztak – most pedig a 24. rohamzászlóalj katonáiként védik hazájukat. „Ez a horrorszoba” – mondja a zárt teremre. Golyósebek, amputált láb, roncsolt kéz. Ő művész volt. Ők szerelmesek. Őneki horogkeresztet véstek a hátába. Két órán át beszélgettünk a képek között. Zoya mutatott egy videót, amelyet az ablakából vett fel: füst és lángok. Nem tudtam, hol van az anyám – tette hozzá. És szörnyűséget is mond. Kételkedem: „Ezt csak az érti, aki benne él a háborúban.” Fiatal, szép, látom rajta, mennyire sérült. Együttérzek, de a mélységeket nem tudom felfogni, mert igaza van: van, ami csak akkor nyílik meg előttünk, ha ott vagyunk benne. A megnyitón többek között ezeket mondta: „Azért kezdtem el fotózni, hogy megörökítsem és megosszam a szépséget. Most a fájdalmat fotózom – gyönyörű módon –, hogy segítsek az embereknek valóban látni és megérteni. Ezeknek a képeknek nem lenne szabad létezniük. (…) Az emberiség olyan, mint egyetlen test. Ha mást bántasz, magadat is bántod. Különböző nyelveken beszélünk, de ugyanazt a fájdalmat érezzük. Ugyanúgy nevetünk. Ugyanúgy sírunk. (…) Hiszem, hogy a megértés és a szeretet táplálása képes gyógyítani, megtörni a fájdalom körforgását. (…) És megvan bennünk az erő hozzá.”

De nem affelé megyünk, hogy ez a körforgás megtörjön. Háború, halál, légikatasztrófák (fülemben ottragad a „mayday”, szívem elszorul), naponta új törvények. Míg nekem a legnagyobb gondom épp, hogy milyen ruhát viseljek a felvételeken, és hogy gyorsan mit tudok enni a kezdetük előtt, addig a barátnőm a bunkerben azon szorong, hogy a következő rakétatámadás előtt hogyan tudna átrohanni a barátaihoz. Közben a másik bolond barátnőm Los Angelesből ír, hogy nahát, lázad a város a fészekfrizurás ellen, a villanógránát fénye sem tompítja a citromsárga hajzat nevetségességét. Átíródik bennem minden érzés. Mintha minden, ami nem a véres történések köré épülne, nem arra reflektálva csak álarc lenne, megjátszás, kamuflázs. „Ne használd mások félelmét és fájdalmát ürügyül…” – alakul bennem régóta a mondat. De közben élni kell, túlélni, nem megbolondulni a rettegéstől. Ha vége lesz a… – kezdek megint egy mondatot, és nem tudom folytatni.