2015 körül a Delhi Egyetem kampuszán lakó Vibha barátnőm javasolta, hogy nézzünk be a University Roadon levő házba, ahol reggelenként jógaórákat tartanak. Szívesen vele tartottam, nemcsak azért, mert sokszor nézegettem már ezt a patinás régi épületet óriási kertjével, hanem azért is, mert régóta ismertem és csodáltam a román vallástörténész és filozófus, Mircea Eliade Jóga, halhatatlanság és szabadság című könyvét. Eliade mindenképpen arra sarkallt, hogy próbáljam megismerni, mi az a gyakorlat, a jóga, amely segít meghaladni az „időbeliség és történetiség határait” és ami egybekapcsolja az univerzumot, a makrokozmoszt és az emberi testet, a mikrokozmoszt.
Ezekkel az elvárásokkal és világoskék jógamatracommal indultam Vajbhav, kedves, fiatal jógatanárunk órájára. A többi kezdő jógázó azt kérte, hogy testgyakorlatként kezeljük a jógát, Vibha pedig megbeszélte Vaibhavval, hogy „semmi imádság, semmi ködösítés”, mutassa be az ászanasorozatokat és javítsa ki a testhelyzeteinket – nem Eliade-féle megközelítésben.
A Svájcban orvosként dolgozó, nálam fiatalabb barátnőm, Völgyesi Bernadett másképp jutott el a jógához. Tizennyolc évig táncolt, de abba kellett hagynia, mert elhanyagolta a nyújtást és nagyon fájtak az ízületei. Futni kezdett, meg tornázni, de három évvel ezelőtt újból megpróbálkozott a tánccal. Tanára egyben jógatanár is volt. Megsérült a válla, gyógytornára járt, és ugyanott éppen indult egy jógakurzus. Most majdnem minden nap jógával kezdi a napot.
