„Szinte minden óra elején felteszek nekik egy román dalt. Nézhetik a szöveget telefonról, és ez bejön nekik” – írja Cserei Gyöngyvér, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Főgimnázium romántanárnője. Kézdivásárhelyen 2011-ben a 18491 lakosból 16 597 magyarnak vallotta magát, tehát a város nagy többsége magyar.
Ezen a helyen románt tanítani számomra már önmagában kihívásnak tűnik, Gyöngyvér azonban azt válaszolja huncut kérdésemre, hogy soha nem találkozott „betrianonozott” gyermekkel: a nehézségek inkább a többség felől adódnak, mert a „beszélj románul, Romániában élünk!” jellegű megjegyzések érthetően lohasztják a gyermekekben az állam nyelve megtanulásának hevét.
„Ne azt mondd nekem, hogy Romániában élünk, beszélj románul!, hanem azt, hogy kíváncsi vagyok rád, meg akarlak ismerni”
– mondja Gyöngyvér, aki egyetemista korában négy román lánnyal lakott együtt, akik látták, hogy ő nyitott, és évek alatt semmi probléma nem adódott az etnikai különbségből. „Mindkét részről lehetnek rossz megnyilvánulások, furcsa beidegződések, de lehetőleg túl kell tennünk magunkat rajtuk, és a normalitást keresnünk.”
