„Úgy érzem, már nem nagyon tudom dalba foglalni a gondolataimat, és amit most gondolok, az nem dalba való” – nyilatkozta három éve a HVG-nek. Ehhez képest most új dalokat írt, kijött egy új album, és áprilisban arénakoncertre készül. Mi történt?
A menedzserem, Mentler Krisztina találta ki, hogy mivel nemsokára betöltöm a nyolcvanadik életévemet, újra kellene értelmezni Az első 80 év című dalunkat. Ezt 1980-ban írtuk Tolcsvay Lacival Koncz Zsuzsának. Eredetileg a 20. század első 80 évéről szólt, most viszont, bár alig változtattunk rajta, az én életem első 80 évéről. Ebből az alkalomból lesz az arénakoncert is a születésnapomat követő hétvégén. Tudom, hogy leginkább a régi dalaimat szeretik hallgatni az emberek, de illik újakat is bemutatni egy ilyen nagykoncerten. Ha pedig kellenek új dalok, akkor azokból mindig örömmel csinálok albumot, mert izgalmas dolog, ha nem csak egy dalt ír az ember, hanem egy afféle zenei-iparművészeti novellás kötetet, ami jelzi, hogyan gondolkozom jelenleg, mit érzek ebből a világból. Olyan dalgyűjteményt szerettem volna kiadni, ami a következő 80 évben is kordokumentum lehet, megmutatja, hogy körülbelül milyen volt a helyzet az országban, világban a lemez születése idején.
Elég eklektikus lett az anyag. Vannak rajta szolkatlanul dögös, rockos társadalomkritikus dalok, és lírai visszatekintő, összegző sanzonok.
Az önálló pályafutásom 45 éve, 1980-ban indult a Hungarian Blues című szólólemezemmel, ennek a sikere terelt erre a pályára. Az én koromban már a dalok szükségszerűen egy kicsit összegző jellegűek. Másrészt, életem első negyven évét egy eltorzított szocialista eszmére fölépített diktatúrában éltem, ahol egy idő után azért valamennyire elkezdett érvényesülni az egyéni szabadságjogok tisztelete, és úgy tűnt, hogy érdemes küzdeni a szabad véleménynyilvánításért, a művészetek szabadságáért. Életem második fele már a szabadságban telt, de az elmúlt tizenöt évben ezek a határok egyre inkább újra beszűkültek. A rendszerváltás előtt a nemzeti érzés volt egy nem kívánatos megjelenési forma, mert az nem fért össze az internacionalizmussal. Akkor a hagyományokat háttérbe szorították, számomra viszont fontos volt ezek képviselete. Most viszont úgy érzem, egy olyan világba kerültünk át, amikor a nacionalizmus, a nemzeti eszme torzul el. És erre az eltorzult nacionalista eszmére épült fel egy önkényes uralmi rendszer, egy egyetlen vezér köré épült feudális társadalmi rend, ahol egyre kevésbé számítanak a számomra fontos polgári szabadságjogok.
Az új dalokban időnként szokatlanul dühösen szólal meg. Annyira bosszantják a dolgok, hogy a „rezignált nyuggerből” kibújt az idősen is lázadó punk?
Sok dolog van, ami bosszant manapság, valóban. Leginkább az, hogy egyre inkább megosztott az ország. Én azt várnám el a mindenkori politikai vezetéstől, hogy próbálja integrálni a társadalom különféle csoportjait.
Bevallom, amikor 2010-ben kétharmaddal kormányra került a Fidesz, hajlamos voltam azt hinni, hogy egy ilyen fölényes és mindenre kiterjedő választási győzelemmel konszolidálni lehet az országot. Rendkívül csalódott vagyok, hogy ehelyett mennyi pénz, akarat és politikai szándék ment el arra, hogy szembefordítsák egymással az embereket, pedig ez az ország közös teljesítményét is amortizálja.
A szovjet birodalomból felszabadult kelet-európai országok között három-négy évtizede mi álltunk a legközelebb ahhoz, hogy csatlakozunk a nyugat-európai polgári demokráciákhoz. Orbán Viktor 2007-ben még azt üzente a jövő ifjúságának, hogy soha ne térjünk le a nyugati orientációról, továbbá hogy „lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról érkezik”.
Ennek a megtagadása és elárulása fáj a leginkább. Azt gondoltam, hogy a kompország hajója kiköt a nyugati oldalon, de egyre inkább azt látom, hogy sodródunk kelet felé.
A magyar kultúra egy évszázadok óta sok millió, nagyon különböző kulturális szálból összeszőtt tarka szőnyeg, amire a világ is elismeréssel tekint, mert ez volt sok nagy művészünk és tudósunk kiindulási pontja. Ezt leönteni narancsszínű festékkel pontosan olyan bűn, mint vörössel vagy feketével leönteni.
Bródy János
Veres Viktor
Idén nyáron attól volt hangos a közbeszéd, hogy a fiatalok a fesztiválokon, koncerteken „mocskosfideszeznek”, egyre több előadó jelentkezik a hatalmat kritizáló dallal, a hatalom pedig keményen támadja a fiatalokat és a zenészeket. Ebbe a hangulatba érkezett meg az ön lemeze. Nem bánja?
Shakespeare óta tudjuk, hogy a művésznek az a dolga, hogy tükröt tartson a valóság elé. Ha pedig a valóságot bármiféle hatalom vagy propaganda a saját fennmaradása érdekében torzítja, akkor a művésznek kötelező erre figyelmeztetnie. A valódi művészt azért szereti a társadalom, mert megtalálja azt a kifejezési módot, azt a kódrendszert, amiben ezt meg tudja tenni. József Attila szavaival az igazat tudja mondani, nem csak a valódit. Szerintem egy művésznek mindig kritikusan kell szemlélnie a körülötte lévő világot. Aki a hatalom szolgálatába szegődik, az ugyanis előbb-utóbb kritikátlan propagandista lesz.
Mit gondol a „mocskosfidesz”-jelenségről?
