Éppen a magyar futballba ömlesztett milliárdok kannibalizálják a válogatottat, és a jövőkép sem derűsebb

A külcsín megvan, szép stadionok és jól felszerelt edzőkomplexumok épültek az elmúlt 15 évben, nemzetközi szinten is jegyzett játékosokat azonban keveset sikerült felnevelni a hazai utánpótlásműhelyekben ez idő alatt. Ameddig ebben nem következik be gyökeres változás, kár a világbajnoki szereplésben reménykedni. Hívhatják akárhogy a szövetségi kapitányt, álmokból senki sem fog tudni várat építeni.

A Fidesz 2010-es hatalomátvétele óta a labdarúgás a politikával korábban nem tapasztalható módon fonódott össze. Az elmúlt 15 évben a honi futball kitüntetett figyelmet kapott a magyar nyilvánosságban, de elsősorban nem az eredményei miatt. A reflektorfény leginkább Orbán Viktornak volt köszönhető. Orbán ugyan a Rónai Egonnak adott interjú végén arról beszélt, „senkit nem érdekel a miniszterelnök hobbija”, a fanatikus rajongása szolgálatába állított óriási közpénzforrások, a piros pontért kínosan kepesztő holdudvar lelátóról posztolt szelfijei, a hazafiságukban a foci ürügyén megkérdőjelezett ellenzékiek elleni támadások mind a miniszterelnöki hobbi sajátos hozadékai.

Ennek a kellemetlen közéleti dimenziónak a hangutata ragadhatott át korábban Marco Rossira és Szoboszlai Dominikra is, amikor azokra az ellendrukkerre panaszkodtak, akiket boldoggá tesz a válogatott kudarca. Pedig a társadalmat mindent egybevetve legalább ebben az ügyben nem sikerült megosztani, a válogatott sikereinek tényleg az egész ország tudott örülni, a kisajátítási kísérletek és az Orbán-fóbia ellenére, politikai szimpátiától függetlenül.

A tenyerükön hordja őket az ország, miért foglalkozik akkor Rossi után már Szoboszlai is az állítólagos ellendrukkerekkel?

Marco Rossi évek óta hadakozik azokkal a kommentelőkkel, akik kritizálják a munkáját vagy a válogatottat, és a törökök elleni kettős vereség után már a csapatkapitány, Szoboszlai Dominik is azoknak üzent, akiket szerinte boldoggá tesz a kudarcuk. Miért érzik úgy, hogy bántják őket, amikor az emberek túlnyomó többsége és a média is jóindulatú nemzeti csapattal?

A leforrázó kiesés után természetesen megindult a véleménycunami, Csernus Imrétől kezdve Bencsik Andráson át az összes mikroinfluenszerrel bezárólag mindenki fontosnak érezte, hogy megossza a gondolatait, és meglovagolja a válogatott kiesésével kapcsolatos érzelmeket. A hatalmas zajban akadtak tisztább hangok is, ilyen volt Török Gábor politikai elemző Facebook-bejegyzése, amelyben többek között azt írta,

a kapitányt el lehet küldeni, lehet, hogy küldeni sem kell, mert megy magától, de aki tartós változást szeretne, annak inkább azt kellene átgondolnia, amit a számok mutatnak: hogy a soha nem látott mennyiségű közpénz és a soha nem tapasztalt politikai figyelem ellenére hol tart ma a magyar labdarúgás a tehetségek kinevelésében és menedzselésében.

Török – aki korábban sportújságíróként dolgozott és jelenleg is a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökségi tagja – végül arra jutott, „kevesebb urambátyámra és sikerpropagandára, több versenyre és tudásra” lenne szükség, nem a csapat és Rossi keresztre feszítésére. Mondandója lényege, hogy a problémát a gyökereknél, azaz az utánpótlásképzésben kell keresni, ugyanis ahogyan arról az írek elleni meccset követően, illetve korábban többször is írtunk már, nem elég nagy a hazai futball hátországa ahhoz, hogy versenyképes játékosokkal lássa el a válogatottat.

Az írek elleni vereség nemcsak az idei évet, hanem az elmúlt harminckilencet is keretbe foglalta

A magyar válogatott drámai végjátékot követően, az utolsó pillanatban kapott góllal veszítette el a sorsdöntő, Írország elleni vb-selejtezőt, így zsinórban tizedszer is lemarad a világbajnokságról. Mi hiányzott a magyar csapatból ahhoz, hogy legalább a pótselejtezőt elérje? És mi lesz ezután Marco Rossival?

Hozzászólások