Nagy pofonnal kezdődött és úgy is ért véget 2025 a magyar labdarúgó-válogatott számára: március végén a nemzeti együttes 1–6-os összesítéssel búcsúzott Törökország ellen a Nemzetek Ligája A divíziójától, november közepén pedig eldőlt, hogy zsinórban tizedszer sem lesz ott a magyar fociválogatott a világbajnokságon. Marco Rossi a tavaszi meccs után úgy látta, elsősorban nem taktikai vagy fizikális oka volt a csapat bukásának, hanem a játékosok mentálisan nem elég erősek.
A nyári Európa-bajnokság óta nem úgy jönnek az eredmények, ahogy szeretnénk, és ez nyomot hagyott a csapat önbizalmán
– fogalmazott a szövetségi kapitány a török meccs után.
A korábbi, csodaszámba menő sikereket követően beköszöntött a „realitás korszaka” – ahogyan Schäfer András fogalmazott a HVG-nek adott interjúban –, amikor már nem volt „magától értetődő”, hogy a válogatott négyet rúg Wolverhamptonban az angoloknak, ahogyan az sem, hogy veretlenül jut ki egy nagy tornára.
A rémálomszerű évkezdésre némiképp váratlanul reagált a Magyar Labdarúgó-szövetség, hiszen alig néhány nappal az NL-kiesés után az MLSZ bejelentette, hogy 2030 júniusáig, azaz saját mandátumának lejártáig meghosszabbítja Marco Rossi szerződését. Az talán senkiben sem merült fel, hogy egy rossz periódus miatt ne az olasz szakember üljön majd a válogatott kispadján az Írország elleni első vb-selejtezőn, mindenesetre furcsa üzenetet hordozott magában a tény, hogy történjék bármi a sorozatban, Rossi akkor is marad.
MTI / Hegedüs Róbert
Lássuk be, nehéz tisztán látni egy olyan közegben, ahol az ország miniszterelnöke egy történelmi vereség előtt is még arról ábrándozik, hogyan játszik majd világbajnoki döntőt a válogatott, amely negyven éve nem járt ilyesféle eseményen sem, nemhogy döntőben. A szövetségi kapitány viszont nem kertelt, három hónappal a világbajnoki selejtezősorozat kezdete előtt kijelentette, jelen állás szerint nincs esélye Magyarországnak arra, hogy egyenes ágon kijusson a vb-re.
Ezzel természetesen nem árult el nagy titkot, hiszen az F csoport első számú esélyese az a Portugália volt, amelyet a mindenkori magyar válogatott még soha nem tudott legyőzni. A feladat így egyértelmű volt: a velünk nagyjából hasonló szinten lévő íreket kellett volna megelőzni, hogy a pótselejtezőben tovább éljen a remény a világbajnoki részvételre.
Mi történt mégis ebben a bő két hónapban?
