Az, hogy a politikát nem csak úgy általában „csinálni”, hanem vezetni is kell, talán magától értetődik. De korántsem magától értetődő, hogy amikor a politika vezetéséről, irányításáról beszélünk, akkor pontosan mire is gondolunk. Arra, hogy egy országon belül mit jelent vezetni? Vagy arra, hogy hogyan kell vezetni mondjuk Európát? Netán arra, milyen érzéseket váltanak ki a vezetők az emberekből, és mit várnak tőlük? Erős, mondhatni karizmatikus vezetőt látnak szívesen az emberek, vagy épp az ellenkezőjét: pragmatikus-technokratikus vezetőt, aki ügyeket intéz?
Az alábbi esszében döntően ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk.
Az első részben egy friss nemzetközi tanulmányt veszünk alapul, amely arra kíváncsi, hogy hét országban hogyan vélekednek az emberek az ideális vezetésről és az ideális vezetőről. Látni fogjuk, hogy egymástól eltérő kultúrájú és hagyományú országokban az emberek három tulajdonságot (vezetői kompetencia, vezetői integritás és vezetői hitelesség) tartanak kiemelkedően fontosnak.
A második részben elmozdulunk ettől a kutatástól, és kíváncsiak leszünk a mai helyzethez vezető folyamatra, külföldön és itthon. E folyamat vizsgálata során az érdekel minket, hogy a rendszerváltás idején milyen politikai vezetésre vonatkozó nyugati eszmények érkeztek Magyarországra, egyáltalán benne volt-e az átmenetben ez a tematika. Arra jutunk majd, hogy bár 1990 előtt Nyugat-Európában rengeteg hagyományos politikai vezető volt (hogy mit is értünk “hagyományos” alatt, később kifejtjük), 1990 után egyre inkább egy új vezetés-koncepció került előtérbe, amelyben “hagyományos” értelemben vett politikai vezetőre már nincs szükség, és helyét a technokratikus ügyintézés vagy a szakpolitikai kérdések menedzselése veszi át.
AFP / Anadolu / Cemal Yurttas
A harmadik részben szélesebbre nyitjuk az időperspektívát, mégpedig a magyar politikatörténet felé. Megvizsgáljuk egy még hosszabb időperiódus (a dualizmustól napjainkig) magyar vezetőit. Itt arra a megállapításra jutunk, hogy nálunk a történelemben és a jelenben sem történt meg az átállás a hagyományos vezetésről a technokratikusra. Tisza Kálmánt, Bethlen Istvánt és Orbán Viktort összeköti, hogy valamennyien nagy kormánypártot hoztak létre, abban számos politikai áramlatot egyesítettek, és a politikai vezetés egyik feladata számukra ennek a nagy kormánypártnak az egyben tartása volt.
Végül a negyedik fejezetben már csak a jelenről beszélünk, azon belül is Orbán Viktorról és Magyar Péterről. Önmagában is új jelenség a magyar politikában, hogy nem egy, hanem két kormányképes politikai vezető áll egymással szemben, de még ennél is érdekesebb, hogy milyen jellemzői, erényei és hibái vannak az egyiknek és milyenek a másiknak. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy az írásunk első részében megismert három fogalom (kompetencia, integritás, hitelesség) hogyan alkalmazható rájuk, melyikük melyikben tűnik erősnek, illetve gyengének.
