„Az erdőszéleken, mintha egy vonaltól lefelé a fatörzsek kivételével leradíroztak volna mindent”

Egyre több a szarvas, az őz, a muflon, a vaddisznó, már a természetvédelem is mind hangosabban kongatja a vészharangot miattuk. Milyen sokan vannak, mivel jár mindez, miért nem akarnak többet kilőni a vadászok, és hol a megoldás?

Kipusztult a kőhányási berkenye egy a Kárpát-medencében honos, bennszülött fafaj, jelentette a közelmúltban a Duna-Ipoly Nemzeti Park (DINPI). A kipusztulás okaként a túltartott vadállományt nevezték meg. Nem első alkalommal emel szót a természetvédelem a gím- és dámszarvasok, őzek, muflonok, vaddisznók magas számából fakadó problémák miatt, és hívja fel a figyelmet a szántóföldek, kertek és erdőgazdaságok kezelői, vagy épp a nagyvadas területek közelében autózók által sokat emlegetett vadkárok természetvédelmi vonatkozásaira.

Tavasszal ugyancsak náluk jelent meg egy összefoglaló, amelynek évtizedes tapasztalataira hivatkozó szerzője arról ír, hogy a vadkár mértéke

gyakran kimeríti a természetkárosítás fogalmát.

A vadállományt szabályozni kell – jelenti ki határozottan Riezing Norbert, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság tájegységvezetője is, aki a kőhányási berkenye kihalásáról szóló beszámolót írta, és sorolja az igazgatóság működési területén megtalálható további érzékenyen érintett ritka, védett és fokozottan védett növényfajokat a cifra vagy medvefül kankalintól, a magyarföldi husángon és bennszülött berkenyéken át a magyar gurgolyáig. Mindez, mint a HVG-nek elmondta „régi történet”, már régóta tanítják az (erdészeti) egyetemen, és több vizsgálat is alátámasztotta, hogy az erdők aljnövényzetére, cserjeszintjére, felújulására milyen hatással van a túlszaporodott nagyvadállomány.

Hozzászólások