Valahol Ausztriában, a második világháború utolsó napján, a menekültek között cikázva egy autó tör magának utat. Amikor az amerikai járőr katonái kibiztosítják a fegyvereiket, és célba veszik a horogkeresztes zászlóval ellátott, golyóálló Mercedest, a kocsiban egy díszegyenruhás férfi a mellette ülő nő fehér alsószoknyájából letép egy darabot. Kiszáll, feszületként maga elé tartja a hatalom jelképét megtestesítő elefántcsont marsallbotot, Hitler ajándékát, és nyugodtan közli: „Uraim! Hivatalosan megadom magam.”
A Nürnberg nyitójelenetében a férfi, akinél egymillió dollár értékű márkát és egy piros kalapdobozban rengeteg ékszert találtak a letartóztatásakor, az egy napja halott Adolf Hitler 1935-ben megnevezett utódja, a Gestapo alapítója, a Reichstag elnöke, gazdasági miniszter, a Luftwaffe főparancsnoka.
Hermann Göring akkor még azt gondolta, hogy a megadásért cserébe tárgyalhat az amerikai katonai kormányzóval, de nem ez történt: fél év múlva ő lett az évszázad perének 22 vádlottja közül az első számú, akit háborús bűnök szisztematikus elkövetésével gyanúsítottak meg.
A Nürnberg története csak érinti azt a korábban már számos filmben bemutatott monstre pert, amelynek célja a nácizmus rémtetteit elkövetők felelősségre vonása és az erkölcsi elégtétel volt. A film az amerikai író-újságíró Jack El-Hai A náci és a pszichiáter – Háborgó elmék labirintusában című – magyarul Farkas Nóra fordításában olvasható – könyvéből készült. A szerző egy addig nem ismert küldetést örökít meg: az amerikai hadsereg az ifjú pszichiátert, dr. Douglas Kelley-t azzal bízza meg, hogy térképezze fel 22 prominens náci, mindenekelőtt Göring mentális állapotát.
