A miniszter hazudik. Te tudod, hogy hazudik, és ő is tudja. Hazudik, amikor hallgat, amikor hárít, amikor másra mutogat. De leginkább akkor hazudik, amikor a kérdést nevezi hazugságnak.
Az elemi felháborodás, amit a politikai hazudozás esetleg kiválthatna egy társadalomból helyenként még fel-fellángol, máshol vállat vonnak, megszokták már. Ez nem meglepő, hiszen 2016 óta a post-truth – magyarul posztigazság, vagy az általam jobban kedvelt „igazság utáni” verzió – politikai kifejezéssé vált. Sőt, abban az évben, Donald Trump első elnöki ciklusának kezdetével és a Brexit megszavazásával a post-truth-t az oxfordi angol szótár az év szavának választotta.
Emlékszem arra a bénultságra, amit 2016-ban sokszor éreztem. Londonban éltem, ott jártam egyetemre, magyar voltam, nagyon fiatal és elveszett.
Az angolok, amikor 2015-ben Angliába költöztem, először „európainak” neveztek, de a Brexit után ez a fogalom is új értelmet nyert. Egy étteremben, ahol pincérnőként dolgoztam egyszer egy vendég rám nézett és azt mondta: „Szláv vagy, ugye? Látszik az arcodon.”
Átéltem, hogyan változott meg a bevándorlás fogalma az angol társadalomban, ami egyébként kifejezetten nyitott és befogadó volt korábban. Még azokkal szemben is, mint én, akik külső jegyek alapján beleillettek a többségi társadalom által elfogadottnak tartott kategóriákba. Ahogy teltek az évek, magyarságomra az „Orbán?” lett a reflex visszakérdés.
Négy éve, amikor az oroszok teljes körű inváziót indítottak Ukrajna ellen, már elfogytak a szavaim. A lengyel lakótársammal 2022 február 24-én megálltunk egymással szemben reggel a lépcsőfordulóban, ő hirtelen a nyakamba borult, és sírtunk. Pár hónappal később már Budapesten éltem, és újságíróként dolgoztam. Egy újabb Fidesz kétharmad után jöttem haza, a szomszédban folytatódott a háború. Innen inkább menekülni kéne, nem visszatérni – emlékeztettek az ismerősök naponta.
Sokszor éreztem akkor, és érzem a mai napig, hogy imposztor vagyok. Tartoztam keresztény közösséghez, ahonnan eljöttem, pedig leginkább maradni szerettem volna. Voltam bevándorló Nyugat-Európában, ahol hiába illettem külső jegyek alapján a többségi társadalom keretrendszerébe, mégis „szláv” voltam. A magyar médiatérben a kommentelők, és néha a szakmában dolgozók is megkérdőjelezték a képességeimet.
A szégyen mindennapos realitássá vált – ez van, hogy dacként hajt, máskor inkább megbénít. Minderre azt az ellenállási stratégiát fejlesztettem ki, amit magamban radikális őszinteségnek hívok.
