A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A budapesti kiállítás előzménye a 2023 áprilisában Berlinben rendezett bemutató volt, amely az If the Berlin Wind Blows My Flag. Art and Internationalization before the Fall of the Wall címet viselte. A tárlat plasztikusan érzékeltette, hogy az ösztöndíj a művészeti támogatáson túl kultúrpolitikai gesztus is volt.
Nyugat-Berlin a hidegháború idején a nyitottság eszményét demonstrálta; a művészek kiutaztatása így egyszerre jelentett kreatív lehetőséget és szimbolikus tőkét a város számára.
A kiállítás budapesti változatában a két kurátor, Lukács Nóra és Melanie Roumiguière kurátor ezt a történetet magyar nézőpontból bontja ki, izgalmas és sajátosan hátborzongató dokumentumokkal mesélve el a köztes zónák dinamikáját.
A DAAD, vagyis a Deutscher Akademischer Austauschdienst által működtetett Berliner Künstlerprogramm a hidegháború egyik legfontosabb kulturális csereprogramja volt. Az 1963-ban, közvetlenül a berlini fal felhúzása után az amerikai Ford Alapítvány által elindított, majd 1965-től a DAAD által működtetett kezdeményezés célja az volt, hogy Nyugat-Berlint nemzetközi művészeti központként pozícionálja. A program meghívásos alapon működött: nem pályázni kellett rá, hanem a szervezők választották ki azokat a képzőművészeket, írókat, zeneszerzőket és filmeseket, akiket több hónapos – gyakran éves – berlini tartózkodásra hívtak meg.
Baksa-Soós Vera és Klaniczay Júlia a kiállítás megnyitóján
Zoltai András / Blinken OSA Archivum
Az ösztöndíj lakást, anyagi támogatást, műtermet és intézményi kapcsolatokat biztosított, vagyis nem egy konkrét projektre szólt, hanem szabad alkotói időt kínált komoly infrastruktúrával. A hidegháborús kontextusban ez túlmutatott a szakmai lehetőségen: Nyugat-Berlin a kapitalista világ kirakatvárosa volt, ahol a kulturális pezsgés a rendszer szellemi fölényét volt hivatott demonstrálni. Geopolitikai értelemben sziget a szocialista blokk közepén, szimbolikus értelemben pedig a „szabad világ” előretolt állása. A kulturális élet támogatása – fesztiválok, kiállítások, ösztöndíjak, nemzetközi jelenlét – a soft power stratégiájának részeként, kultúrdiplomáciai eszközként működött.
A program meghívásos jellege különösen fontos volt. A kiválasztás presztízst jelentett, ugyanakkor a meghívás aktusa diplomáciai gesztus is volt. Amikor kelet-európai művészek kaptak ösztöndíjat, az nem csupán szakmai elismerésnek számított, hanem finom politikai állításnak is: a Nyugat képes és hajlandó párbeszédet folytatni a vasfüggönyön túlról érkező alkotókkal.
Magyar művészek számára a DAAD különösen kivételes lehetőséget jelentett.
Azoknak, akiket meghívtak, a program ideiglenes kilépést jelentett a kulturális elszigeteltségből, közvetlen kapcsolatot a nemzetközi művészeti hálózatokkal és valós nyugati intézményi beágyazottságot.
Rafael Canogar: Die Wunde / A seb. Akció az ADA 2-nek – Aktionen der Avantgarde, Gedächtniskirche, Nyugat-Berlin, 1974
A művész jóvooltából
A magyar kultúrpolitika viszonya ehhez ambivalens volt. A Kádár-korszak „három T”-je – tiltott, tűrt, támogatott – nemcsak a hazai bemutatkozást szabályozta, hanem a nemzetközi mozgást is. A kiutazás útlevélhez és hatósági engedélyhez kötődött, így minden DAAD-meghívás politikai döntéssé vált.
A hatalom mérlegelte, hogy az adott művész külföldi jelenléte milyen kockázatot jelent: disszidál-e, rendszerkritikus nyilatkozatokat tesz-e, vagy éppen ellenkezőleg, a magyar kultúra nemzetközi presztízsét növeli.
Ez a mérlegelés jól mutatja a rendszer pragmatizmusát. A hetvenes-nyolcvanas években a magyar vezetés már nem zárkózott el kategorikusan a nyugati kapcsolatoktól; sőt, bizonyos esetekben érdeke is volt, hogy progresszív művészek jelenjenek meg nemzetközi színtéren. Ugyanakkor a kontroll megmaradt: a döntés, hogy kit engednek ki és kit nem világosan jelezte, hogy a kulturális mobilitás kézbentartása továbbra is politikai eszköz maradt.
A program így a hidegháborús kulturális erőterek metszéspontjában működött. Nyugatnémet oldalról a szabadság demonstrációja volt, magyar oldalról pedig szelektíven engedélyezett kivétel. Ebben az érzékeny köztes térben vált érzékelhetővé, hogy a művészi szabadság egyben geopolitikai konstrukció is: nem abszolút állapot, hanem egy adott politikai és kulturális rendszer által biztosított mozgástér.
Kiállítási enteriőr
Végel Dániel / Blinken OSA Archivum
Ezt a köztességet testesíti meg Jovánovics György esete. Meghívást kapott Berlinbe, de a kiutazását a magyar hatóságok évekig nem engedélyezték. A politikai tárgyalások olyan intenzívek voltak, hogy még magas szintű diplomáciai egyeztetésekre is sor került arról, hogy engedélyezzék-e a művész kiutazását – ezt a kiállításon megtekinthető magyar és német levéltári források is dokumentálják. Jovánovics így két rendszer között rekedt: a nyugat elismerte, a kelet kontrollálta. A „szabadságcsapda” paradox fogalma, mely köré az egész nyugati ösztöndíj-lehetőség épült, a többi közt itt válik konkréttá: a meghívás a szabadság ígérete, az útlevél hiánya a politikai-strukturális korlát.
A tárlat történeti és művészeti dimenzióját többek közt az adja, hogy nemcsak a DAAD program archív anyagait, hanem azoknak a közép- és kelet-európai művészeknek a munkáit is bemutatja, akik részt vettek a programban vagy annak – politikai, kulturális vagy anyagi – korlátai miatt éppen kimaradtak belőle, de munkáik rokoníthatók a „szabadságcsapda” fogalmával. Így került a kiállításba többek közt a nemrég elhunyt Maurer Dóra PB 7 (Rotation, stretched in frame) című munkája, mely első látásra távol áll a hidegháborús narratívától. Azonban az elforgatás és torzítás vizuális logikája, a perspektívaváltás lehetőségei a kiállítás kontextusában azt is vizsgálják, hogyan lehet egy másik koordinátarendszerbe lépni anélkül, hogy az identitás feloldódna.
Galántai György nem csak egykori berlini ösztöndíjas alkotóként szerepel a kiállításban, hanem mint az Artpool Művészetkutató Központ Közép-Kelet Európa experimentális művészeti archívumának megalapítója is, aki a kelet-európai konceptuális művészet és a nemzetközi hálózatépítés fontos figurája volt. Ezt a kiállítás, nagyrészt épp az Artpool által megőrzött dokumentumai és archív anyagai világosítják meg: levelezések, mail art küldemények, dokumentációk mutatják be, hogy a kelet-európai művészek már a DAAD előtt is létrehozták bizonyos szintű saját transznacionális struktúráikat.
Sonya Schönberger: Barbara (Részlet), 2023
A művész jóvoltából
A mediális kísérletezés dimenzióját a később Németországban élt, 1985-ben 39 évesen elhunyt Bódy Gábor munkái hozzák be. Filmjei és videókísérletei a fragmentált narratíva eszközeivel éltek, a montázs logikájával gondolkodtak, felvetették a kontroll kérdését is. A kép manipulálható, vágható, újrarendezhető –
a szabadság nem lineáris történet, hanem montázs.
A DAAD kontextusában ez különösen izgalmas, hiszen Berlin mint város is montázs volt tulajdonképpen: nyugat és kelet, fal és átjáró, szabadság és bezártság egyidejűsége. Bódy művészete ebben a térben egyszerre hordoz esztétikai és politikai érzékenységet is – ismerve a rendező drámai élettörténetét, halálának máig tisztázatlan körülményeit a „szabadságcsapda” az ő esetében egy további, tragikus fénytörést is kap.
A kiállítás talán legfontosabb alakja Tót Endre. A tárlat az ő berlini képeslap-sorozatával fogadja a látogatót, és a kiállítás címe is az egyik művétől kölcsönzött. 1979-es ironikus Berlin TÓTalJOYS sorozata jól érzékelteti a „szabadságcsapda” ambivalenciáját. Az „öröm” motívuma Tót korábbi konceptuális gesztusaiból ismerős, de Berlinben új jelentést kap. Az öröm itt már nem a hiány ironikus ellenpontja, hanem a jelenlét deklarációja. Ugyanakkor a sorozat mégiscsak az ösztöndíj intézményi keretei között jött létre:
a művész szabad, de a szabadság időben és térben behatárolt.
A játékosság mögött ott húzódik a szigorú és kíméletlen rendszer, amely lehetővé tette a játékot; az ironikus „öröm-akciók” valójában egy olyan abszurd helyzetre reflektáltak, amelyben a szabadság látszata és a valóságos korlátok egymással párbeszédben álltak.
Tót Endre: Berlin TÓTalJOYS, West Berlin, 1979
Herta Paraschin
A budapesti kiállítás narratívájában is érdekes Tót Endre visszaemlékezése, amelyet az eredeti berlini tárlat kapcsán az acb galériának adott interjúban is megfogalmazott. Felidézte, hogy a meghívás a DAAD programba a szakmai lehetőségen túl valami egészen mást is ígért: egyfajta mentális áttörést, melyet a nyugati művészeti közegbe való belépés lehetősége adott akkor, amikor a hazai kultúrbürokrácia még épphogy csak engedte a kilépést vagy a személyes találkozások létrejöttét. A modern nemzetközi diskurzusba való közvetlen bekapcsolódás távlatokat nyitott meg egy addig elszigetelt előadó- és konceptuális művész számára.
A budapesti megnyitó legikonikusabb momentuma – a kiállításon bemutatott kortárs művészek reflexiói közt – Németh Hajnal Szabadságcsapda című performansza volt, melynek tárgyi „maradványai” most is láthatók a kiállítótérben. Ez az interdiszciplináris, a zene és beszédtechnika elemeit ötvöző előadás Hajas Tibor 1973-as, Szabadságipari adás, IV. csatorna című szövegét állította szembe archív dokumentumokkal, amelyek – titkosszolgálati és rendőrségi jelentések a Hajas szöveg ‘73-as balatonboglári előadásáról, továbbá a Kápolnaműterem közegéről – a művészeti cselekvés és a hatalom viszonyát tematizálják egy autoriter rendszer környezetében. A performansz a művészi szabadság és kontroll kérdését a múlt és jelen közötti dialógusba emelte be, rámutatva, hogy a szabadság egy folyamatosan újraértelmezendő cél.
Haász István és Galántai György a kiállítás megnyitóján
Zoltai András / Blinken OSA Archivum
A kiállítás legerősebb állítása, hogy
a művészeti mobilitás nem felszabadulás-történet.
A hidegháborús Berlinben, mely egyszerre volt menedék és laboratórium, a magyar művészek számára a DAAD ösztöndíj valódi lehetőséget jelentett, de nem jelentett teljes függetlenséget. A tárlat nem nosztalgiázik, de nem is vádol. Inkább analitikus teret teremt a dokumentumok, művek és személyes történetek egymás mellé rendezése révén, melyben kirajzolódik a korszak összetettsége, művészet és politika interakciója. A Nézőpontváltás a szabadság korabeli feltételeit és keserédes kétarcúságát: csapdatermészetét mutatja be. A fal tövében született művek bizonyítják, hogy a művészet képes volt mozgást generálni még a legmerevebb rendszerek között is; ám ez a mozgás mindig relatív maradt – és éppen emiatt a relativitás miatt válik történetileg és ma is aktuálisan fontossá.
Nyitókép: Kiállítási enteriőr. Fotó: Végel Dániel / Blinken OSA Archivum
